Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Szeretném megkérni a bocsánatodat."
A pedofília a katolikus tanítás szerint az egyik legrosszabb bűn, amely súlyosan sérti a gyermeki bizalmat és az ember lelki, valamint fizikai integritását. Minden intézkedés, amit ellene hozunk, a gyermekek biztonságának fokozását kell, hogy szolgálja. Ez az alapelv adja meg a keretet ahhoz, hogy megvizsgálhassuk a lehetséges ellenintézkedéseket, például a gyónási titok jogi kényszerrel való megszegésének indokoltságát. Ebből a szemszögből kell kiindulnunk.
Az egyházi törvények nem csupán arra vonatkoznak, hogy a pap titokban tartja a gyónó bűneit, hanem arra is, hogy nem adhat feloldozást annak, aki nem hajlandó elhagyni a bűnt. Vegyünk egy példát: a házasságtörés esetében nem elegendő csupán beismerni a vétket - a házasságtörők nem kaphatnak feloldozást, amíg nem térnek vissza házastársaikhoz, vagy ha új kapcsolatban élnek, akkor sem, amíg nem fogadnak el egy szexmentes életet. A katolicizmus sok esetben rugalmasan értelmezi a bibliai tanításokat, de a hívek szexuális eltérései nem tartoznak ebbe a rugalmasságba. A megbocsátás elnyeréséhez elengedhetetlen, hogy őszintén megígérjük: "többé nem követem el ezt". De ki az, aki képes ellenőrizni az őszinteségünket? Az, akinek a bocsánatára vágyunk - a gyóntatószékben pedig általában ritka, hogy az emberek hazudjanak.
A tudomány szerint a pedofília olyan kóros hajlam, amit kordában tartani talán lehet, elmulasztani viszont nemigen. Nem lennénk annak a papnak a helyében, akinek valaki egy pedofil cselekményt vall meg, mert ebben a bűnkategóriában ritka a további bűntelen életre vonatkozó fogadalmak betartása. De az, aki a bűnbocsánatot osztja (közvetíti), nem fogja beérni annyival, hogy meghallgatja a vallomást, majd rendel egy-két Miatyánkot jóvátételül - ahogy nem éri be ezzel a sokkal enyhébb besorolású "hétköznapi" házasságtöréseknél sem.
Az egyház szerepe az igazságszolgáltatásban csupán egy aspektus, amely a pedofil bűnözők jelenlétével összefüggésben merül fel. Ezek a személyek gyakran reménykednek abban, hogy az egyházi bűnbocsánat révén elkerülhetik a súlyos következményeket, és ezért vállalják a büntetést. Ez egy paradox helyzet, hiszen ha a bűnösök a gyónás titkában bízva keresik fel a papokat, az akár nagyobb védelmet is nyújthat számukra, mintha a lebukás félelme miatt nem mernek gyónni. Más szavakkal: ha az állam kötelezővé tenné a gyónási titok megszegését a pedofília-ügyekben, a papok jogi felelősségre vonása mellett legvalószínűbb, hogy nem több pedofil lepleződik le, hanem egyre kevesebben mernek majd gyónni.
Nincs olyan adat, amely arra utalna, hogy a katolikus befolyás erősebb jelenléte mellett, de világos politikai szándék esetén a pedofíliával szembeni fellépés nehézkesebb lenne, mint a szekularizáltabb országokban. Például Írországban vagy Lengyelországban nem találunk arra utaló példát, hogy a gyerekek szexuális kizsákmányolása csökkent volna csupán azért, mert az egyház elismerte a hibáit és bűnbánatot hirdetett. Valójában ott tapasztalható a visszaszorulás, ahol a társadalom és a politika határozottan fellépett az abúzus ellen, és nem engedte tovább elviselni az ilyen jellegű visszaéléseket.
Egyébként ugyanazokban a gyóntatószékben, ahová a pedofilok egy szűk kisebbsége betér(het), gyilkosságokat, házastársi, politikai és pénzügyi félrelépéseket, meg egyéb perverziókat is meggyónnak. Ki döntse el, hogy hol a határ, amin túl már vállalhatatlan társadalmi kockázat, ha a megbánt bűn a pap és az égiek titka marad? Biztos, hogy szívesen bíznánk a pártokra?
