Sok szenvedés nyomán egy hatalmas tragédia bontakozik ki.

Több mint negyven évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála óta miért foglalkoztatja még mindig a világot Romy Schneider, a szépségéről és tehetségéről egyaránt híres osztrák színésznő, a Sisi-filmek címszereplőjének felperzselt élete?

Talán azért, mert földi életében ritkán tapasztalta meg a boldogság valódi ízét? Vagy az lehet, hogy azóta sem bukkant fel olyan filmsztár, aki hasonlóan lenyűgöző megjelenéssel rendelkezne? Esetleg azért, mert a valódi személyisége mindmáig rejtély maradt?

Ha csak az elmúlt pár évben róla megjelent könyveket, az életéről és pályafutásáról készült dokumentumfilmeket vesszük, egyszerűen arra a következtetésre jutunk: Romy Schneider fájdalmas életét képtelen megemészteni a világ. Ezért is élteti nagy erővel páratlan nimbuszát. A Bertrand Tessier rendezte Egy ikon utolsó napjai címmel forgatott portréfilm is azzal ér véget, hogy a színésznő halálának oka még mindig értelmezésre vár. Annak tudatában ugyanis, hogy a gyógyszerek és az alkohol együttes hatása alatt a szíve mondta fel a szolgálatot, beszélhetnénk öngyilkosságról, de ez így nem lenne igaz. Életrajzírói szerint Romy Schneider nem tudatosan vetett véget az életének. Őt a fájdalom, a fia halála miatt érzett mélységes fájdalom ölte meg. Ezt azok állítják róla, akik egészen közelről ismerték. A barátai.

Negyvenhárom év csupán, amikor Laurent Pétin, élete utolsó társa, 1982. május 29-én reggel felfedezte, hogy a párizsi lakásuk szalonjában, a kényelmes karosszékben, már nem lélegzik. Eleinte azt hitte, hogy csak mély álomba merült. Ám néhány perc elteltével a szívszorító valóság ráébresztette: őt már senki nem ébresztheti fel többé.

Michael Jürgens könyvének, a Romy Schneider viharos élete című műnek első fejezete egy rendkívül figyelemfelkeltő mondatot tartalmaz. A már eltávozott színésznő kezében egy papírdarab lapul, amelyen német nyelven ez áll: "Tedd zsebre a gyerekkorodat, és vidd magaddal, mert ez mindened!" E szavak mély értelmet rejtenek: az életben soha nem tapasztalunk majd olyan tiszta és varázslatos pillanatokat, mint gyermekként. Ezért fontos, hogy megőrizzük gyermeki emlékeinket, hiszen ezek a szívünkben élnek, és senki nem veheti el tőlünk őket.

Valóban csupán a varázslatos gyerekkor maradt meg számára?

Bernard Pascuito legújabb művében, a "Romy Schneider utolsó életében" című könyvben mélyrehatóan vizsgálja a legendás színésznő életének legapróbb részleteit, mintha csak a pokolra szállás tanúit kérdezné meg. A szerző a narratívák mögé nézve arra a megállapításra jut, hogy Romy csupán egyfajta boldogságra volt hivatott, amelyet főként a forgatókönyvírók által megálmodott történetek keretein belül tapasztalt meg. Bár a sikerei, szépsége és ragyogó tehetsége révén sokan irigykedtek rá, élete a traumák, fájdalmak, árulások és gyötrelmes szívügyek árnyékában zajlott, tele néma segélykiáltásokkal, melyek a felszín alatt rejtőztek.

Romy Schneider a halálában talált olyan harmóniára, amelyhez életében nem jutott közelebb. Ha mégis, akkor sem szerencsésen

- írja Pascuito, a France Dimanche egykori főszerkesztője, aki újságírói pályafutása mellett Yves Montand, Annie Girardot és Jean-Paul Belmondo életrajzának feldolgozásával vált ismertté.

Thilo Wydra német újságírót sem hagyta hidegen Romy Schneider tragikus elmenetele. Pár évvel ezelőtt Szerelem Párizsban címmel a színésznő Alain Delonhoz fűződő szerelmét emelte könyvbe. "Az egész életemet meghatározta - nyilatkozta Romy Schneider a francia sztárról. - Egészen új irányt szabott neki." Mire Delon: "Öt évig éltünk együtt, de a szívemben örökre ott maradt."

Ők ketten Párizs Orly repülőterén találkoztak először. A Sisi-láz akkoriban még mindig magas volt világszerte. Három rész után már készülőben volt a negyedik, de a címszereplő azt már nem vállalta. Tovább akart lépni a fiatal császárné cukormázas történetein. És tovább is lépett. Egy francia-olasz romantikus dráma mellett döntött, amelyben a partnerét is ő választotta meg. Csupa vonzó férfi fényképét tették elé, de csak a sokadiknál kérdezte meg, hogy ki ez? Delon volt a kiválasztott.

Ahhoz, hogy a megismerkedésük igazán különleges legyen, Delon gyorsan elsajátította a német nyelv egyik legszebb mondatát: "Ich liebe dich." Ezzel a gyönyörű kifejezéssel várta bécsi partnerét a repülőtéren, miközben észrevette, hogy a lányban egy elkényeztetett kislány bája rejlik. "Csodás szépség, de semmi eredeti! - gondolta magában. - Hat hétig egy porcelánbabával fogok dolgozni." Romy Schneider azonban nem hagyta magát lenyűgözni a sármos francia férfi magabiztosságától. "Túl jóképű, túl fiatal, és túl tökéletesen ápolt. Ő tényleg az, aki ajkamra tapadna?" A csókjelenet tizenkét alkalommal vallott kudarcot, de ebből a zűrzavarból született meg végül a nagy l'amour.

A Christine után pedig évekkel később A medence. Ott viszont Delonnak volt döntő szava. Olyan partnernőre volt szüksége a filmbeli történet hiteles ábrázolásához, akivel már a valóságban is átélte azt, amit a mozivásznon kellett érvényessé tenniük. "Vagy Romy és én, vagy játssza más a szerepet!" - hangzott az ultimátum. Jacques Deray, a film rendezője nem mondhatott nemet a kérésre. A siker nem is maradt el. Pedig ők ketten, az egykor elbűvölő pár akkor már távolról figyelték egymás szerelmi életét. 1971-ben a Trockij meggyilkolásában játszottak ismét együtt, amely nem lett remekmű, és a régi láng sem lobbant fel köztük.

Luchino Visconti rendezői tehetsége révén a színpadon is találkoztak. John Ford "Kár, hogy k..." című művében a színésznő elbűvöli a francia közönséget.

Már nem csupán az én kedves királynőm, hanem az egész Párizs szívét is elnyerte!

„Ez a kimondott szó a büszkeség jele” – jelentette ki Alain Delon, emlékezetes pillanatban, 1961 tavaszán. Tizenegy évvel később, 1972-ben Romy Schneider ismét magára öltötte az osztrák császárné jelmezét, de ezúttal Visconti filmjében, a Ludwigban. Ebben a szerepben sikeresen megdönti a régi Sisi-képzeteket, és egy lázadó nőt ábrázol, aki harcol a merev udvari etikett által megszabott társadalmi normák ellen.