Saját egyénisége adta meg számára a lehetőséget, hogy kiszabaduljon abból a környezetből, amely az életét véglegesen befolyásolta volna.

Didier Eribon, francia író és filozófus, apja halála után egyfajta tükörbe néz, és sikeres értelmiségiként múltja társadalmi hátterére reflektál. Ellentétben sok más emberrel, neki sikerült kitörnie abból a közegből, amely meghatározta gyermekkorát. Az önéletrajzi elemekkel átszőtt munkáiban, mint a „Visszatérés Reimsbe” című memoárjában, saját és családja történetének feltárásával egy szociológiai kutatás keretein belül igyekszik megérteni és bemutatni a társadalmi osztályok közötti különbségeket és azok hatását az egyén életére.

Didier Eribon, a francia író, filozófus és szociológus, műveiben a homoszexualitás társadalmi kontextusát és a kisebbségi lét egyedi vonásait vizsgálja. 1989-ben Michel Foucault életrajzát írta meg, míg egy évvel korábban Claude Lévi-Strauss-szal folytatott interjúkötete is megjelent. Munkái sokáig nem voltak elérhetők magyar nyelven, azonban tavaly, legszemélyesebb alkotásának, a Visszatérés Reimsbe című memoárnak köszönhetően a hazai közönség végre mélyebben megismerhette Eribon életét és gondolkodásmódját.

A 2009-ben megjelent kötet nem csupán az elmúlt ötven év társadalmi és kulturális változásait vizsgálja, hanem a szerző saját fiatalkori tapasztalataira és munkás szülei életére is reflektál. E személyes élmények révén képes érzékeny és árnyalt nézőpontból megvilágítani azokat a politikai folyamatokat, amelyek „objektív” elemzésében az egyén gyakran csupán egy adatként, legfeljebb egy társadalmi osztály elvont megtestesüléseként tűnik fel.

Egy rejtett üresség felfedezése Az életünk során számos olyan pillanat adódik, amikor hirtelen rádöbbenünk, hogy valami fontos elkerülte a figyelmünket. Ezeket a vakfoltokat, amelyek a tudatunk peremén húzódnak, gyakran észrevétlenül maradnak, míg egyszer csak meg nem világosodunk. Egy ilyen felfedezés nem csupán meglepő, hanem egyben felszabadító élmény is lehet. Képzelj el egy napot, amikor a megszokott rutinodban haladsz, és egyszer csak egy apró részlet, egy elfeledett emlék vagy egy új perspektíva felbukkanása teljesen megváltoztatja a nézőpontodat. A vakfolt, amely eddig elzárta előtted a világ egy részét, most hirtelen átláthatóvá válik. Ez a felfedezés lehetőséget ad arra, hogy újraértékeld a körülötted lévő dolgokat, és felfedezd azokat az összefüggéseket, amelyek eddig rejtve maradtak. Az ilyen pillanatok arra ösztönöznek minket, hogy nyitottabbak legyünk, és merjünk kérdéseket feltenni önmagunknak. Milyen más vakfoltok bújnak meg még a mindennapjainkban? Milyen tapasztalatokat hagytunk figyelmen kívül? A válaszok keresése nemcsak a tudatunkat szélesíti ki, hanem segít abban is, hogy gazdagabb és teljesebb életet éljünk. A vakfoltok felfedezése tehát nem csupán egy egyszerű észrevétel, hanem egy izgalmas utazás önmagunk mélyebb megértéséhez.

Eribon 2008-ban a homoszexualitás és a kisebbségi lét iránti elkötelezettsége miatt elnyerte a Yale Egyetem által évente odaítélt Brudner-díjat. Noha néhány évvel később, egy plágiumvád miatt visszaadta az elismerést, ő maga úgy véli, hogy a díjátadó ünnepségen elmondott előadása volt az a katalizátor, amely végül a Visszatérés Reimsebe című művének megszületéséhez vezetett.

Miután elmeséltem, mit jelentett számomra, hogy egy munkás apa fia legyek, felmerült bennem a kérdés: miért nem foglalkoztam soha igazán ezzel a történettel, miért nem jutott eszembe, vagy miért nem éreztem kedvet ahhoz, hogy mélyebben elmerüljek benne?

- olvashatjuk a kötet végén, az epilógusban, amely hagyományos lezárás helyett örvényszerűen rántja vissza az olvasót a könyv elején megfogalmazott kérdésekhez.

A szerző, aki apja elvesztése miatt tér vissza szülővárosába, újra találkozik a régen hátrahagyott munkásélettel. Ez a hazatérés, amely egyszerre hordoz társadalmi és fizikai jelentőséget, rávilágít egy súlyos hiányosságra életművében.

"Sokkal könnyebb volt számomra a szégyennek a szexuális, mint a társadalmi formájáról írni"

- hangzik a súlyos felismerés. Ebből kiindulva Eribon annak megértésére tesz kísérletet, hogy a 21. század politikai keretei között miért tűnik nehezebbnek nyíltan beszélni az alacsony társadalmi származásról, mint "megvallani" a többségétől eltérő szexualitás orientációt. Ez olyan vállalás, amelyhez a szerzőnek szinte új nyelvet kell teremtenie: egy olyan beszédmódot, amely a tudományos elemzés tárgyilagosságát képes ötvözni az érzelmileg is megterhelő tapasztalatok személyes átélésével.