Rossz szomszédi viszony: hogyan sablonozza le az életem a szomszédom?

Lilla megosztja velünk a tapasztalatait arról, milyen kihívásokkal teli volt egy elviselhetetlen szomszéd szomszédságában élni.

Mindig normális szomszédaim voltak. Köszöntünk egymásnak, előreengedtük a másikat a lépcsőn, sőt olyan is volt, akivel együtt sportoltam, vagy kávéztam a társasházi gyűlések után. Vagy helyett. Aztán elköltöztem Zuglóba, és egyetlen nő személyében megkaptam minden áldást, amilyennel még rémálmaimban sem találkoztam.

Csilla első pillantásra egy átlagos középkorú nőnek tűnt, akinek enyhén lenőtt szőkésvörös haja és laza sminkje volt. Mosolya kicsit túlhúzott, mintha mindenáron meg akarta volna mutatni, hogy mennyire boldog. Az ilyen mézesmázos embereket nem igazán kedvelem, így amikor a beköltözésünk után egy véletlen folyosói összefutásnál tíz percen át sorolta, mennyire csodás ez a hely, mennyire nyugodt és szép, kicsit fárasztónak éreztem. De hát, már volt részem hasonló élményekben, úgyhogy nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem csengett a vészharang a fejemben; egyszerűen végighallgattam, kívántam neki egy szép délutánt, majd folytattam az utamat.

Néhány héttel azután, hogy beköltöztünk, a férjem nekilátott egy kis javításnak a lakásban, amikor hirtelen csengettek. Csilla volt az, a szomszédunk. Udvariasan, de határozottan megkérte a férjemet, hogy álljon le a kalapálással, mert migrén gyötri, és minden egyes ütéstől úgy érzi, mintha az agya szétszakadna. A férjem azonnal elnézést kért, és abbahagyta a munkát. Két nap múlva újra nekifogtunk a szekrény összeszerelésének, de Csilla ismét csengetett. Ezúttal már kissé ingerültebb volt, és újra kérte a férjemet, hogy hagyja abba a zajt. Amikor rákérdeztünk, hogy mikor tudnánk végre összeállítani a saját bútorainkat, csak vállat vont. Azt mondta, hogy néha ez hetekig is eltarthat. Majd szól, ha eljött az idő.

Kezdetben meglepődtünk a helyzeten, de aztán elgondolkodtunk azon, milyen nehéz lehet migrénnel küzdeni, és a szégyenérzet fogott el bennünket. Csilla végül majdnem egy hét elteltével jelentkezett, boldogan mesélte, hogy már jobban van, bocsánatot kért, és hozott magával pár finom sütit.

Ez azonban csak a kezdet volt. Nemsokára összefutottunk a folyosón, és ő szóvá tette, hogy zavarja, amikor a férjem kint hagyja a cipőjét a lábtörlőn.