Természetesen! Itt van egy egyedi verzió: **Ross Károly: Mindent érted, úrnőm!** A szívem minden dobbanásával szolgállak, mert te vagy az én világom fénye. Minden lépésed nyomán követlek, és minden álmomat neked szentelem. Az életem értelme abban rejlik
Várom a buszt, késik. Már senki sem várja, csak én. A városban lenne dolgom, hivatalban. Lejárt ugyanis a személyim, és a mostani gazdám azt mondja, így nem tud regisztrálni. Mondtam neki, hogy ne is regisztráljon, nem vagyok én regisztrálva sehol, meg aztán hamarosan úgyis kitelik az időm. Azt mondta, nála nem, ha csakugyan olyan jó munkaerő vagyok, amilyennek mondanak, mert akkor ő hosszú távon tervez velem. Ez jólesett, ez a hosszú táv. Meg a tervezés. Egy kicsit meg is hatódtam. Én eddig pár hónapot dolgoztam mindenhol, aztán odébbálltam. A legtöbbször magamtól, máskor küldtek. Alkalmi munkás vagyok, így ismer mindenki, alkalmi munkákra fogadnak fel. Én ezt nem bánom, mert megvan a természetem, hogy vágyom az újra. Ez most nehéz lesz, hogy az új gazdám hosszú távra tervez velem. Fűrészüzeme van, nem könnyű munka, de én szeretek fával dolgozni. A fa engedelmes anyag, viszonylag tiszta is, még ha a fűrészpor kaparja is néha a torkomat. Mondja, hogy vegyek maszkot, de én nem veszek, mert utálom. Nem kapok benne levegőt.
A buszra várok, miközben a város tizenkét kilométerre terpeszkedik tőlem. Gyalog nem lenne nagy ügy, de az időm, amit elvenne, már annál inkább számít. Biciklizéshez sajnos nem értek, mivel gyerekkoromban nem volt kerékpárom – a családunkban senkinek sem akadt. Így hát maradt a gyaloglás, ami sokszor hiányzik, hiszen a Rába kanyarulatában megbújó öt-hat kis falucska, ahol munkát vállalok és ahol az életem zajlik, kerékpárral könnyedén bejárható lenne, gyalog viszont órákat venne igénybe. Jól tudok gyalogolni, de még így is sok időt vesz el tőlem. Van jogosítványom kismotorra, de motorom sosem volt. Szándékosan döntöttem így, mert tudom, hogy ha a kezem ügyébe akad egy üveg, nehezen állom meg, hogy ne húzzak belőle napközben is. Ezt mindenki tudja rólam, mégis alkalmaznak. Ritkán iszom túl, ha mégis megtörténik, az csendben, a háttérben zajlik. Aki mások előtt engedi el magát, az nem tapasztalja meg igazán az élvezetet.
Egy kicsit különcnek tartanak, pedig nem vagyok az, csak iskolázott. Három évet töltöttem egy kertészeti szakközépiskolában, levelezőn pedig a negyediket is elvégeztem. Ezt követően két évet egy agrárfőiskolán tanultam, de ott végül nem maradtam. Közben észrevettem, hogy sok munkáltatómnak még érettségije sincs. Tudom, hogy a tudás nem mindig a formális végzettségtől függ, de mindig is nagyra értékeltem a tanáraimat. Még ha néha nem is szimpatikusak, mindig találtam bennük valamit, amiből tanulhattam. Az ellenszenv sosem lehet akadálya az ismeretek bővítésének.
Persze, a magam módján bolond vagyok, tudom én. Sőt, néha még rá is játszom, mert nem szeretném, ha a klasszikus falusi bolond figurájától eltérő maskarát húznának rám. Vagyis azt, ami valójában vagyok. Nem rejtőzködési szándékkal, inkább csak azért, mert nem akarom keserűbbé tenni az életemet, mint amilyen. Az átlagos falusi bolond figura nagyon is megfelel nekem. Egy ideje ugyanis úgy érzem, hogy nem is a valóságban élek. Hogy ami körülvesz, az nem lehet a valóság. A valóság az, amit kitalálok magamnak. Amit építek magam köré - tiszta, rendes otthont, anyagi jólétet, normálisan gondolkodó embereket. Úgy bele tudok feledkezni ebbe, hogy ledermedek, amikor elszáll a pillanat. A valóság pillanata. És visszapottyanok abba a másik valóságba. Abba, amiben élni vagyok kénytelen.
Majd a megfelelő pillanatban részletesen is elmesélem, hogyan alakultak a dolgok, de jelenleg a buszra várok. Általában tíz-húsz percet szokott késni, de félórás várakozásokra nem számítok. Talán megáradt a Rába, és emiatt le kellett zárni a hidat – mostanában elég komoly esők voltak, ráadásul az Alpokban is elkezdődött az olvadás. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak lerobbant a járat, és mentesítő nem érkezett. A gazdám azt mondta, hogy kettőre érjek vissza a telepre, mert friss fát hoznak, amit fel kell vágni, és vevő is akad rá. Ha gyalog megyek, a Zöldfára biztosan nem marad időm. De még az állomás restijébe sem jutok el. Pedig ezeket a helyeket mindig útba ejtem, amikor ritkán a városba látogatok. Valójában semmi más nem vonz a városban, csak ez a két hely. Itt érzem igazán önmagam, ahogy a reklámokban mondják. Önfeledt és felejtő.
Elindulok gyalog. A nagy reggeli forgalomnak vége, esélyem sincs, hogy bárki is felvegyen. Aki ismer, azért, aki meg nem, azért. Az az igazság, hogy nem vagyok túl jól öltözött. Még akkor sem, ha a városba megyek. Kopott farmer, póló, kinyúlt pulóver. A hajam, legfőképp a munkáim miatt, sokaknak ápolatlannak tűnhet. Annyiban az is, hogy gyakrabban vágathatnám. De a farmerom mellett ez a másik, amit meg akarok őrizni a múltból - ki nem állhatom ezeket a fölnyalt hajú, kakastaréjos jampeceket. Hetente kétszer borotválkozom, de nem azért, hogy macsóarcot villantsak, hanem mert egyszerűen nincs hozzá kedvem. A mindennapos borotválkozást amúgy sem nekem, fűrésztelepi munkaerőnek találták ki: a borotvaszesz magába szívja a fűrészport, csak még jobban szenvedek tőle. Szemüvegem régi, vastag keretes - SZTK-s szemüvegnek mondtuk valamikor. Ráadásul a bal üveg, az orrom tövénél, épp ott, ahol olvasok vele, el van törve. Látok így is, nem érzek rá nagy késztetést, hogy megjavíttassam.
Falunk a város határánál, a sertésrakodónál ér véget az út. Itt egy fából készült rámpa áll, ahonnan a teherautóra terelik azokat az állatokat, akiket a vágóhídra szánnak. Régen gyakran dolgoztam itt, de ma már nem tudom elviselni. Számomra elviselhetetlen, hogy egy állattal embertelenül bánjanak. Az a gondolat, hogy egy élőlény csupán pénzforrássá válik, szörnyű számomra. Pedig ebben nőttem fel, ez volt a családom élete – apám, anyám mindennapjai. Én is így kezdtem, amikor fácánt fogtam csattal, nyulat kergettem, vagy csúzlival galambot lőttem. Az emberi értékek csak akkor változnak, amikor már mást tartunk alapvetőnek. Aztán újabb dolgok kerülnek a középpontba, és így megy ez tovább. Mindig lemaradunk a nagy fogadalmak mögött.
Most egy nyílt tér tárul elém, ahol szántóföldek és legelők váltakoznak, néhány helyen nyárfák és sűrű akácosok szegélyezik a látványt, hosszan elnyúló erdősávokkal. Az aszfaltot taposom, amely még mindig őrzi a fagy édes emlékét, és ha jármű közeledik, gyorsan félreállok. A levegő friss, tavaszi illatokkal telített, bár itt mindig a szél kísér minket. Lépteim gyorsabbá válnak, hiszen szeretnék időben visszaérni. Nem szeretném csalódásra juttatni a gazdámat, aki hosszú távon számít rám. Mindent megteszek, hogy ne okozzak neki csalódást. Indulj, csak előre! Futásnak eredek, hogy teljesítsem a küldetésem!
De hamarosan lassítani fogok. Az utóbbi napokban egyre inkább érzem, hogy valami görcsös fájdalom gyötör a jobb lábamban, pontosan a térdem fölött, hátul. Eleinte csak húzódásra gyanakodtam, izomgörcsre, amely úgy tűnt, mint ami egyszerűen elmúlik. De nem múlik el. Nem mindig fáj, de amikor belemarkol, az olyan, mintha csillagokat látnék. Orvosi rendelőben még nem jártam, nem hiszem, hogy bármit is tudnának tenni érte, és a szakrendelésre sincs türelmem, jelenleg nincs időm ilyesmire. Talán majd később, ha már jobban beilleszkedtem a fűrésztelepen végzett munkába. Lehet, hogy a munka majd magától eltünteti ezt a bosszantó problémát. Gyakran előfordul, hogy az emberi test a megpróbáltatások közepette képes regenerálódni.
Még a táv felénél sem járok, amikor muszáj megpihennem az árok szélén. Szinte kizárólag a bal lábamra támaszkodom, míg a jobbat, mint egy nehéz terhet, húzom magam után. Hangosan káromkodom, itt aztán senki sem hallja - de a természet, amit ennyire tisztelek, nem szeretném megbántani. Ki az, aki ezt a nehézséget rám zúdította, éppen most, amikor a fűrésztelepen végzett munka lehetőséget adna, hogy kilépjek abból a valóságból, amit mindig is vágytam? Abból a világból, ami igazán az enyém, ahol a legjobban érzem magam?
Hanyatt fekszem, megpróbálom tornáztatni a lábam, de amikor két kezemmel alája nyúlok és felemelem, mintha egy halott husángot emelnék. Nem hajlik, nem mozdul, nincs benne élet. Jobbra-balra fordítom, masszírozom, ütögetem, semmi. Kinyújtom, hagyom, hátha majd magától.
Az égbolt kékjét nézve, alaktalan fehér felhők száguldanak kelet felé, és most éppen eltakarják a nap fényét. Nem szükséges ránéznem a karórámra ahhoz, hogy tudjam, mennyi az idő. Egyre inkább aggódom, hogy a várost sem fogom elérni, nemhogy időben visszaérjek a fűrésztelepre. Felmerül bennem, hogy felhívjam a gazdát, de nem tudom, mit gondolna rólam. Nem akarom eljátszani a bizalmát, ezért más megoldásra van szükségem. Sok ismerősöm van, de nem hiszem, hogy bárki is kész lenne autóba ülni, hogy a segítségemre siessen.
Föltápászkodom, és újra útnak indulok, a lábam nehezen vonszolom a hideg betonon. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan történt, talán észrevétlenül csúsztam el, de most az ellenkező irányba haladok. Visszafelé tartok, a falu felé. Még talán elérhetem a fűrészüzemet, de a hivatalhoz már biztosan nem jutok el időben. A lábam idővel rendbe jön, de ha az állásomat elveszítem, azzal az álmaim is szertefoszlanak. Soha többé nem emelkedhetek ki ebből a valóságból, amire annyira vágyom.
Eljutok a sertésrakodóhoz, ahol a rámpára fekszem, mintha csak egy bemelegítésre készülő tornász lennék. A jobb lábam teljesen érzéketlenné vált, a bal is csak alig-alig reagál. Az orromat megcsapja a trágyaszag, de ez nem tántorít el - ez az ismerős illat már nem idegen számomra. Hirtelen megérkezik az álmosság, talán a fáradtság következményeként. Nem szeretnék elaludni, hiszen ki tudja, mikor ébredek fel, és legfőképpen, hogy mire. De az agyam és a testem parancsai már nem hallgatnak rám - úgy érzem, hogy a világ összecsukódik körülöttem.
Arra ébredek, hogy valami szorosan rögzítve tart az ágyhoz, miközben az körülöttem száguld. Egy piros dzsekis figura hajol fölém, és bár mond valamit, a szavak idegen nyelven zengenek a fülemben. Próbálok válaszolni, de csak hangfoszlányok törnek fel belőlem, amiket még én is alig értek. Újra megpróbálom, hangosabban, de a szavak csak elhalványulnak a levegőben. A piros dzsekis ekkor az órájára pillant, és valamit mond, majd a hüvelyk- és mutatóujját felmutatja. Azt olvasom le az ajkairól, hogy: kettő. Visszahanyatlok, és a mentőautó fénylő tetejét nézem, miközben valami furcsa nyugalom kezd eluralkodni rajtam. Ez a küzdelem feladásának édes teherével párosul, a bukás okozta megbékélés érzése, amit már sokszor átéltem, de sosem ilyen intim közelségben, mint most, a mentőautó bársonyos ringatásában.
