Minden egyes pillanata egy igazi pokoljárás, mégis képtelenek vagyunk letenni ezt az új sci-fi játékot.

Megizzasztott, az idegeinkkel játszadozott, majd teljesen padlóra küldött minket az új Elden Ring.

Üdvözöllek a világ végének utáni valóságban! Egy olyan bolygón, ahol az élők és a halottak világa összefonódott, és a túlélők a félelem árnyékában élik mindennapjaikat, bunkerek mélyén keresve menedéket.

Egy olyan futurisztikus futár, mint amilyet Norman Reedus életre kelt a 2019-ben PlayStation 4-re megjelent Death Strandingben, valóban különleges élményt nyújt. Sam Porter Bridges szerepével nem csupán az Egyesült Államok újra összekapcsolásáért vállalta a felelősséget a Chiral Network segítségével, hanem egyben szembenézett a közelgő apokalipszissel is. A történet során nemcsak húgával és édesanyjával került szembe, hanem velünk is, ahogy együtt próbáltuk megfejteni Hideo Kojima által teremtett, szürreális és zavarba ejtő világ rejtélyeit, melyek a játék néhány órája alatt egyre mélyebbre húztak minket a lázálom tengerébe.

A Death Stranding 2: On the Beach június 26-án jött ki a Sony éppen soros konzoljára, és bár nekem csak egy alap PlayStation 5-öm van otthon, még így is nagyon eltátottam tőle a számat. A visszafogottan grandiózus nyitány, ahogy Sam fölött újra átvesszük az irányítást és hegyormokon botorkálva, melankolikus zenére elindulunk úticélunk felé, valahogy rögtön megtöltött nosztalgiával. Amellett, hogy vizuálisan valami eszméletlenül néz ki persze a Death Stranding 2, ennyire mozis élményt alap PS5-ön, amelyen rezzenéstelenül, tényleges töltési idő nélkül robog a játék, még sosem kaptunk. A játék motorját adó Decimát nem sűrűn engedik használni, de a Kojima Productions, Hideo Kojima saját alapítású cége azok között van, akiknek igen. Nem véletlen, a Horizon-játékok után Kojimáék az elsők, akiknek nemcsak külcsínt, hanem belbecset is sikerült varázsolniuk az alkotásukba.

Még 2019-ben sűrűn megkapta a Death Stranding, hogy mindössze egy sétaszimulátor, ugyan ki akar egy GLS-futár bőrébe bújni és ezt szórakozásnak nevezni. Valóban, az a játék itt-ott koncepcióként, ötletként működőképesebb volt, nehezen engedte magához közel az embert, így a szórakozásunkat is jó pár óra játékidő után találhattuk meg benne. Ehhez képest a Death Stranding 2: On the Beach sokkal felhasználóbarátabb, akciódúsabb és pörgősebb. Ami nekem jó hír, másoknak lehet, rossz.

A játék kezdetén, a mexikói kalandok során máris számos izgalmas impulzus ér minket. A bejárt tájak lenyűgöző változatossága folyamatosan új élményeket kínál, miközben felfedezzük a környezetet, amit magunkénak tudhatunk. Az út során a véletlenszerű események is jelentős hatással vannak a futárkodásunkra. Gondoljunk csak bele: amikor esni kezd az eső, a patakok olyan hevesen megáradnak, hogy lehetetlenné válik átkelni rajtuk. Az erdőkben pedig váratlan veszélyek leselkednek ránk, mint például mérgező pókok és mocsaras területek, míg a síkságok és a hegyek váltakozása folyamatos kihívás elé állít minket. Ráadásul a földrengések is fenyegetnek, amelyek lavinákat és hegyomlásokat idézhetnek elő. Nyilvánvaló, hogy ezek a veszélyek komoly kockázatot jelentenek a szállítandó csomagok épségére. Éppen ezért érdemes sűrűn menteni, hiszen az átvevő helyek sosem ismernek kegyelmet: ha a várva várt termék, amit hozunk, megsérül, az nemcsak a teljesítményünket, hanem a csillagjainkat és lájkjainkat is csökkentheti.

Az új Death Strandingben a fegyverhasználat sokkal gyakoribbá vált, így gyakran kell előkapnunk a fegyverünket, táborokat átfésülnünk és az ellopott tárgyakat visszaszereznünk. Emlékszem, egyszer az On the Beach területén egy dombon másztam felfelé, amikor hirtelen egy martalóc bukkant fel előttem, aki nyilván azonnal értesítette a társait, hogy jöjjenek megölni. Ilyenkor az ember szíve hevesen ver, és bár Kojima a kazuár játékosok megsegítésére lehetővé tette, hogy a főellenségeket átugorjuk, én mégis többször is elestem az első, hatalmas bestia ellen. Nem arról van szó, hogy Dark Souls szintű nehézségről beszélünk, de az összes lőszereimet felhasználva, végül csak az utolsó, valóban az utolsó vérgránátom tudta megsebezni a félelmetes BT-t. Az atmoszféra pedig egészen félelmetes lett, a BT-k legyőzése nem egyszerű feladat; úgy tűnik, hogy az előző részhez képest még nehezebbek és számosabbak lettek.

A történet középpontjában Ausztrália áll, amely olyan kaotikus élményeket kínál, hogy még Mexikó is eltörpül mellette az egyszeri futárember számára. Itt van Sam Porter Bridges, aki képes a halálból visszatérni, de most olyan mély veszteséget él át, ami szinte véglegesen a depresszió sötét tengerébe lökheti. Szerencsére ott van mellette az elszánt Fragile, aki segít neki talpra állni – bár ez az út tele van kihívásokkal. Sam először gyalog, majd különféle sci-fi járművek segítségével vág neki a kalandnak, hogy a DHV Magellan űrhajó színes, sőt, őrült legénységével együtt összekapcsolja az új kontinens népét a Chiral Networkkel. De vajon a helyiek vágynak erre a kapcsolatra? Egy biztos: az előrehaladás nem állhat meg.

Nagyon sokat nem akarok lelőni a Death Stranding 2-ből, annyi legyen elég, hogy a cselekmény ezúttal letisztultabb, és könnyebben értelmezhető. Bár, aki elfelejtette az első részt, az nézzen valami összefoglalót YouTube-on, nem árt. Merthogy az első játékból visszatérnek olyan kulcsszereplők, mint a már emlegetett, ijesztő kesztyűivel hadonászó Fragile, Léa Seydoux alakításában, a kedvenc horrorrendezőm, Guillermo del Toro-féle, most már halott Deadman mellett friss arcok is, például a hátborzongató Tarman (George Miller), a viccesen groteszk Dollman (Fatih Akin/Jonathan Roumie). Meg persze a kvázi főgonosz, Higgs (Troy Baker), és egy amnéziás lány szerepében még Elle Fanning is beköszön. Iszonyatos sztárszereposztás van itt, ha a játékmenetet elnézve az embernek nincs olyan érzése, hogy egy hollywoodi blockbuster filmet játszik épp kontrollerrel a kezében, akkor az átvezetőktől biztosan így érzi majd. A Death Stranding 2 az alakításokat tekintve is csúcsteljesítmény, egy-egy dráma megirigyelné, nem is értem, minek dolgozzák át a játékot filmmé. Még úgy se, hogy a művészfilmek között élen járó független stúdió, az A24 ügyködik rajta.

Számomra a Death Stranding első része inkább egy munka volt, mintsem szórakozás. Ezt a problémát az On the Beach ügyesen orvosolta, hiszen több akcióval és szórakoztatóbb futárkodással tette izgalmasabbá a játékélményt. A történet még mindig elvont, de már sokkal érthetőbb, ami nagy előrelépés. Hideo Kojima továbbra is megalkuvást nem tűrő videójátékos alkotóként van jelen, és be kell vallani, hogy manapság egyre kevesebb ilyen művész található, amikor a nagy stúdiók szorosan fogják a készítők kezét, és sokszor túlzottan korlátozzák őket.

A Sony számára igazán szükség volt egy ilyen kiemelkedő teljesítményre, hiszen az utóbbi időszak exkluzív játékai közül csupán az új Astro Bot tudott igazán feltűnni. Az viszont, valljuk be, egy gyerekeknek szóló szórakozás, ami nem éppen hasonlítható a Death Stranding mély és komplex élményéhez.

Még azt hozzáteszem, hogy ha nem Norman Reedust castingolják a filmverzióba, egy kockáját nem fogom megnézni annak. A The Walking Dead egykori színésze itt egyenesen lubickol Sam Porter Bridges szerepében, maga mögött hagyja a mogorva, hümmögő maszkulin antihős karakterét, és valami sokkal komplexebbet, szerethetőbb apafigurát kapunk tőle. Végre. Nem gondoltam, hogy ezt a lépcsőfokot épp egy videójátékban ugorja majd meg a színész, de jobb későn, mint soha.

Az egyetlen dolog, ami egy első élmény során nem igazán bántott, és nem éreztem, hogy pontot kellene levonnom érte, az a Death Stranding 2 online funkciója volt. Ha nem kapcsoljuk ki, más játékosok által hátrahagyott kötelek és létrák folyamatosan ott vannak, és ezeket felhasználhatjuk a saját előnyünkre.

Egyúttal ezt azt is jelenti, hogy kevesebb építkezésre van szükségünk. Nyilvánvaló, hogy az opciót bármikor kikapcsolhatjuk, ha úgy érezzük, hogy szeretnénk egyedül maradni a világban. De a Death Stranding 2 annyira magával ragadó, melankolikus és gyönyörű, hogy nekem nem volt szükségem arra, hogy még inkább elszigetelődve érezzem magam a többiektől. Hát, legalább a világvégén egy kicsit kapcsolódjunk már egymáshoz, nem igaz?