Parászka Boróka: A vidéki élet, a metoo mozgalom és Hollywood rejtett világának felfedezése. Lynch szemüvegén keresztül.

David Lynch a közép-kelet európai filmfogyasztók és tévésorozat-nézők számára olyan vizuális védőoltást jelentett, amely lehetővé tette a nyugati kultúra befogadását egy elnyújtott, tartós hatás révén. Ezért még ma is kihívást jelent a klasszikus alkotásainak megértése, és annak felfogása, hogy milyen univerzális tanulságokat hordoznak. Nekrológ.

Ha az ember ködös, alig derengő napokon vezet végig a Hargitán, óhatatlanul megszólal a fejében: a Twin Peaks Angelo Badalamenti által szerzett zenéje. Valahol Szentkeresztbánya vagy Homoród környékén, a kanyargós utakon, legkésőbb Csíkszereda előtt. Ott, ahol kinyílik a völgy, és a völgyben felködlik a kis székelyföldi város, mindig bizonytalan körvonalakkal, imbolygó fényekkel. Vagy bármelyik más magyar város, amelyben élünk, és amelyre makacsul rátelepszik a köd, a borongás. Melyik városunk nem ilyen?

Olyan tájakon élünk, ahol a jövő és a múlt határvonalai elmosódnak; csak homályos sejteink vannak arról, honnan érkeztünk és hova tartunk. Az emberi kapcsolatokban minden lépésnél ott leselkedik a váratlan, és mindig ott a kérdés: mit találunk a következő kanyarban? Jobb félni, mint hirtelen megijedni! Ez a félelem, ami rendszerszinten gyökerezik, nemzedékek óta formálja a világunkat, s mindennapjaink részévé vált. A "lynches" kifejezés, amelyet sokan a rendszerváltás utáni években a David Lynch által életre keltett Twin Peaks sorozattal azonosítanak, már a nyelvünkbe is mélyen beivódott. Ez a fogalom nem csupán a furcsa és szürreális közép-kelet-európai tájat írja le, hanem a mindennapi életünkben rejlő feszültségeket és meglepetéseket is, akárcsak az Egyesült Államok kisvárosait a hidegháború vége felé. Az ismeretlentől való félelem és a titokzatosság aura mindkét világban összeköt minket, ez a közös élmény formálja a valóságunkat.

Akkor, amikor David Lynch tévéfilmsorozatát először vetíteni kezdték, még kevesen sejtették hogy vizuális próféciát látnak, a következő három évtized társadalomtörténetének előrevetítését. Még kevesen értették, hogy a Twin Peaksben és az összes többi hol sikeres, hol botrányos bukásokhoz vezető Lynch-filmben feltűnik mai életünk minden alapmotívuma. Nem így nézték az emberek ezeket a filmeket. A televízióipar hozzáidomította a nézőt a foteljéhez, a popcornos tálhoz, az óramű pontossággal működő dramaturgiákkal, a másodpercre kimért rettegésekkel és röhögésekkel. A keleti blokk Európájába a Dallas meg a Twin Peaks nagyon kis különbséggel jutott el. A nyugati világ a Dallas primitív, pofonegyszerű, mindig a várakozásoknak és az át nem gondolt igényeknek-elvárásoknak megfelelő dramaturgiájával kellette magát.

Aztán elérkezett a Twin Peaks, ami mindent a feje tetejére állított: nem kínált kiszámítható narratívát, nem adott megnyugtató lezárást, és a magyarázatok is elmaradtak. Nem hozott magával vizuális kielégülést, és nem ringatott abba a hamis illúzióba, hogy a világ másik felén egy fényűző, tökéletesen csiszolt és gondosan megkomponált élet vár ránk. Helyette a bizonytalanság tengerébe sodort, és felébresztette a kíváncsiság lángját. Minden héten pofon vágott azzal a figyelmeztetéssel: a gonosz sokféle arca valójában ugyanazoknak a démonoknak a folyamatos átalakulása, és még ott sem találjuk meg a boldogságot, ahol a legjobbnak hisszük, hogy létezik.

David Lynch a közép-kelet európai filmfogyasztók és tévésorozat-nézők számára olyan vizuális védőoltást jelentett, amely lehetővé tette a nyugati kultúra befogadását egy elnyújtott, tartós hatás révén. Ezért még ma is kihívást jelent a klasszikus alkotásainak megértése, és annak felfogása, hogy milyen univerzális tanulságokat hordoznak.

Ezekben a dolgokban mindent észlelni lehetett, ám a kelet-európaiak akkoriban hajlamosak voltak figyelmen kívül hagyni ezeket, vagy éppen ellenkezőleg, szívesen megfeledkeztek róluk. Sok esetben egyszerűen nem tudták elfogadni, hogy mindez a vágyott Egyesült Államok valóságának része lehet.