Miért is fogok bele a borokról való írásba? Ez a kérdés valószínűleg sokakat foglalkoztat, hiszen a bor világának felfedezése nem csupán egy hobbivá válik, hanem egy izgalmas utazássá is. Az írás számomra nem csupán a borok leírását jelenti, hanem egyfajt
Nem gyakran fordul elő, hogy valaki olyan dologgal büszkélkedjen, mint amivel én most előállok, de úgy érzem, itt az ideje, hogy megosszam ezt a tapasztalatot. Az első írásom, amely a meg nem értett muskotályról szólt, után egy érdekes levél érkezett a szerkesztőségbe Bukovics Martintól. Ő azt írta, mintegy zárszóként: "a szőlészet-borászat nem egy misztikus világ, amely tündérekkel való játék során válik érthetővé, hanem szakértelmet igényel." Nehéz volt ezt általánosan értelmezni, és nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ez a megjegyzés rám is vonatkozik. Így hát ijedten, sértetten és tanácstalanul nekiálltam válaszolni, próbálva megmagyarázni neki, miért is írtam úgy, ahogy. A tanár úr, kérem, én... De volt egy fontos dolog, amit akkor még nem értettem - bár lehet, hogy ő sem értett meg valamit velem és az én fajtámmal kapcsolatban. Nevezetesen, hogy a borról írás nem feltétlenül borszakírás. Ha valahol tévesen borszakíróként emlegetnek, mindig tiltakozni fogok - nem magamért, hanem a valódi borszakírók nevében, akiknek sokkal nagyobb tudásuk van, és akik jogosan kérik, hogy ne sorolják őket egy lapra velem, aki csupán írtam már a tanninról. Azóta sem beszéltem meg senkivel, sem vele, sem mással, hogy vajon szabad-e borról írnia annak, aki nem szakember. Kérdezem, osztanak-e a kibicnek lapot? (Szerintem igen, és hogy miért, arról majd később.)
A Pécsi Borozó új főszerkesztője, Ercsey Dániel, friss szellőt hozott a borszakírás világába, és újraélesztette azt a régi diskurzust, amely azt boncolgatja, ki is valójában a borújságíró (vagy borszakíró?), milyen szerepet töltenek be, mit kellene tenniük, és mit nem, kinek írnak, miről szólnak írásaik, és legfőképpen: mi motiválja őket az írásra. A kérdés, hogy a borújságíró és a borszakíró viszonya szinonimikus vagy inkább párhuzamos, számomra nem teljesen világos, de egy biztos: nem elhanyagolható aspektus. A felvetett dilemmák közül szinte mindegyikével egyetértek, de nem szeretném felnagyítani vagy elbagatellizálni őket azzal, hogy bővebben kifejtem a véleményem. Ezért csak annyit javaslok: aki egy cseppnyi érdeklődést is érez a téma iránt, ne hagyja ki Bukovics Martin, Tompa Imre, Ercsey Dániel, Szabó Zoltán és Harka Éva írásait a Pécsi Borozó hasábjain! (Ha ez a megjegyzés PR-ízűnek tűnik, nem érdekel: a jelenlegi borújságírás legautentikusabb formái a Pécsi Borozónál és a Borigónál találhatók – és ha már szóba került, Alkonyi László Borbarátja is megérdemli a figyelmet!)
Nem vágyom arra, hogy odasodorjam magam a társaságukhoz, vagy hogy a közös fényképen a szélén állva úgy tűnjön, mintha egy csapat lennénk. Mert nem vagyok borszakíró; a néha kapott borkóstoló-meghívásokat inkább baráti gesztusnak tartom, semmint az érdemeim elismerésének. Ha sikerül újat mondanom valakinek, aki nálam sokkal jártasabb a borok világában, az nekem már bőven elegendő. Vagy ha úgy tudom mesélni a történeteket, hogy azok a bor mellett magukban is hordozzanak valami különlegeset, valami tartalmasat, ami a végén is megmarad. Ha át tudom adni, miért C-dúr az egyik palack, miért jambikus trimeter a másik, és hogyan idézi meg a harmadik a vihar utáni táj szépségét. Ugyanakkor a tündérekkel való játszadozás nem mentesít attól, hogy a saját igazságom mellett a szakmai tudásomat is fejlesszem, ahogy Bukovics Martin is helyesen megjegyezte. Talán mára, ha azt mondom, ez nem battonage, hanem sur lie, ritkábban tévedek, mint a meg nem értett muskotályos időszakomban.
