A halott apámhoz fűződő viszonyom átalakult. Ma már képes vagyok szeretni őt és elfogadni mindazt, ami volt.

Babarczy Eszter augusztusban debütáló könyve, az "Apám meghal", nem éppen a nyári kikapcsolódás könnyed olvasmányaként kínálkozik. A mű középpontjában az édesapja, Babarczy László rendező utolsó hónapjainak bemutatása áll, miközben a szerző egy mélyen gyökerező, toxikus apa-lánya kapcsolat utólagos feldolgozására tesz bátor és fájdalmas kísérletet. Az írás nem csupán a veszteségről szól, hanem a komplex érzelmek szövevényéről is, amely a múlt sebeit és a gyógyulás lehetőségét kutatja.

Az író-filozófus, aki nemrégiben a Nem rossz könyvek podcastban osztotta meg gondolatait a depresszióról, most is kegyetlenül bírálja önmagát. Azt vallja, hogy új könyvével egyszerre árulja el apját és emel neki emlékművet: a legendás kaposvári színház évtizedeken át vezető igazgatójának, az SZFE egykori rektorának, aki számos generáció mestere volt. Mindezek mellett a lányával való kommunikáció sosem volt igazán zökkenőmentes, sohasem tudtak igazán közel kerülni egymáshoz.

444: A könyvedben említed, hogy ebben a műben felteszed magadnak azokat a kérdéseket, amelyeket apádnak soha nem mertél megfogalmazni. Engem, mint olvasót, az is foglalkoztat, hogy miért nem volt bátorságod elindítani ezt a párbeszédet, és vajon apád miért nem érezte szükségét annak, hogy ezeket a témákat felhozza.

Babarczy Eszter: Ez egy feszült és félelemmel teli viszony volt, amelyben a spontaneitásnak nem volt semmilyen terepe. Mindezt csak úgy lehetett elviselni, hogy nagyon szűk keretek között tartottam a kapcsolatunkat, miközben persze ettől szenvedtem is.

Egyébként robbant volna?

Pontosan. Ilyenkor minden bántás, félelem és sérelem a felszínre tör, és mivel egy idős emberről van szó, ez a helyzet nem volt vállalható. A halálról való beszélgetés mindig komoly kihívás, amire nekem nem volt elég bátorságom. A múltról pedig azért nem tudtunk szót ejteni, mert már tapasztalatból tudom, hogy a valódi eseményeket nem lehet egyszerűen csak megvitatni. Ő úgy reagált, mintha elfelejtette volna ezeket az emlékeket, mintha kitörölte volna őket az elméjéből, mintha sosem történtek volna meg.

Valóban elhagyta az emlékét, vagy csupán szándékosan próbálta meg kitörölni a tudatából?

Nincs egyértelmű válaszom. Nyilvánvalóan létezik egy pszichológiai háttér, amelyre ő – ha valóban akarta volna – rálátást nyerhetett volna, de sajnos ez elkerülte a figyelmét.

És korábban? A könyvből az is kiderül, hogy - ugyan sok évvel azelőtt - már felnőttként volt egy olyan időszaka az életednek, amikor azért költöztél össze újra vele, hogy sikerüljön közelebb kerülni hozzá. De ez a kísérlet is kudarcot vallott.

Többször is megpróbáltam elindítani a párbeszédet, de ő egyáltalán nem mutatott érdeklődést a "lelkizés" iránt. Minden olyan beszélgetést elkerült, ami a pszichológiai folyamatokkal foglalkozott.

Valójában az a Babarczy László áll a középpontban, aki színházrendezői pályafutása során éppen e pszichológiai ismeretek birtokában mélyrehatóan vizsgálta a drámai műveket.

Valóban ellentmondásos, hogy az ember birtokában van egy szakmai tudásnak, mégis képtelen azt saját életére alkalmazni. Sok család szenved attól, hogy tagjai között nem valósul meg a kommunikáció. A mi családunk esetében ez nem csupán rám és apámra vonatkozik, hanem érinti a húgomat, a nagybátyámat, sőt, az anyámat is. Generációkon át öröklődnek a félelmek és a toxikus minták, mert nem tudjuk őket kibeszélni, így ezek a terhek továbbra is nyomják a vállainkat.

Te is megemlíted, hogy ha mindenki csak egy apró lépést tenne a felnőttkorában rájuk nehezedő toxikus elvárások csökkentésére, máris jelentősen megkönnyítené a következő generáció helyzetét.

Valóban így van, de ahhoz, hogy előrelépjünk, először foglalkoznunk kell a bennünket terhelő traumákkal. Az apám generációjában ez a kérdés még teljesen ismeretlen volt. Számukra nem létezett rálátás az életük e fontos dimenziójára, sem a párkapcsolatok, sem a gyereknevelés terén. Az én generációm már egy fokkal tudatosabb e téren, és talán a gyermekeinknél elindul egy olyan belátás, amely segít megérteni, hogy elengedhetetlenül fontos kívülről, kritikusan szemlélni a kapcsolatainkat, hogy lássuk, hogyan működünk együtt, és hogy mindez milyen hatással van a másik félre. Az elkövetkező húsz évben majd meglátjuk, mennyire tudjuk ezt a gyakorlatban is érvényesíteni.

Sikerült-e esetleg csökkentened azt a terhet, amit a fiad irányába hoztál magaddal otthonról?

Kétségtelen, hogy súlyos sebeket ejtettem benne az öngyilkossági gondolataimmal, de talán azzal, hogy mindig nyíltan beszélhettünk a fájdalmunkról, mégis sikerült valamit enyhítenem a terhein. A mai napig szoros, bizalmas kötelék fűz minket össze, holott ő már régóta felnőtt. Olyan kapcsolatot alakítottunk ki, ami számomra sosem volt meg a saját szüleimmel.

A könyv lapjait forgatva azon merengtem, hogy ha sikerült volna átlépned a csend határait, vajon hogyan formálta volna ez a két szívet összekötő köteléket.

Ha sikerült volna beszélnünk, minden valószínűleg gyökeresen megváltozott volna. Az ő búcsúja nem úgy zajlott volna, ahogy történt, és az én részvételem is egészen más színt adott volna ennek a nehéz időszaknak. A családunk emlékeiben is másképp élne tovább, és a gyászom is egy teljesen eltérő utat járhatott volna be.

Átgondolva, sok dolgot másképp fogalmazna meg?

Teljesen egyetértek. Az a tagadás, amit én átéltem ebben a folyamatban, alapvetően meghatározta, hogy mennyire tudtam megnyílni, és mennyire tudtam szeretetteljesen jelen lenni. Úgy érzem, hogy ő csak erre vágyott a halála előtt. Ha tudtunk volna beszélni, valóban megváltoztathattuk volna azt, ahogyan végigmegy ezen az úton. Érzelmileg egyszerűen képtelen voltam nyitni felé. Olyan állapotban voltam, mint egy befagyott tó, halálra fagyott lélekkel, ami nyilvánvalóan egy védekezési mechanizmus volt, hogy megvédjem magam a további sérülésektől. A korábbi bántalmazások formálták ezt a fagyott külsőt, de emiatt teljesen elvesztettem a rugalmasságomat, és nem tudtam jelen lenni, még akkor sem, amikor fizikailag ott voltam mellette.

Ebben a könyvben rendkívül szigorú vagy önmagaddal, ami valóban kegyetlennek tűnhet. Ez a belső szigorúság azonban segített abban, hogy mélyebben megértsd a gyász folyamatát és az apáddal való kapcsolatodat. Az önmagaddal szembeni kritikusság lehetőséget adott arra, hogy szembenézz a fájdalmaddal és feltárd az érzéseidet, ami elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Ez a fajta kegyetlenség nemcsak a fájdalmad megértésében segített, hanem abban is, hogy új perspektívából láthasd az apád életét és a vele való kapcsolatodat. Az őszinte önreflexió lehetővé tette, hogy ne csak a veszteséget, hanem az apád életének értékeit és tanulságait is jobban megértsd.

Teljesen fel tudtam ébredni abból a mély hibernációból, amiben eddig éltem, és a halott apámhoz fűződő kapcsolatom új dimenziót nyert. Most már képes vagyok őt szeretni, elfogadni, és megélni a fájdalmamat az elvesztése miatt. Amikor az ember egy ilyen nehezen emészthető tabutémáról beszél nyíltan, akkor saját magával is őszintén kell szembenéznie. Néha kegyetlen vagyok vele, de magammal szemben is hasonlóan szigorú kellett, hogy legyek.

De tényleg? Olyannyira? Mintha egy empátia nélküli szörnyetegként mutatnád be magad.

Érdekes, hogy kinek mi ragad meg egy szövegben, és mi válik fontossá. Nemrég megmutattam a kéziratot apám egyik kollégájának és barátjának. Az ő reakciója meglepett: azt mondta, hogy egy csodálatos, fájdalmas emlékművet alkottam apám számára. Valójában nem csupán a halálát, hanem az egész életét megírtam ebben a könyvben, emléket állítva neki, ahogy ő is kérte tőlem: hogy képviseljem őt a világban, amikor már nem lesz itt, és mutassam be, mit szeretett volna elérni szakmai téren. Ezzel a belső ambivalenciával küzdve, de mégis teljesítve a vállalásomat, igyekeztem eleget tenni ennek a kérésnek.

Azt állítod, hogy a könyvírás gyökeresen átalakította a könyvekhez fűződő viszonyodat. De miként történt ez, és mi váltotta ki a változást?

Amikor elmerültem a saját gondolataimban, és visszatekintettem arra az egy évre, amely a halála előtt telt, elkezdtem jobban megérteni önmagam. Ez a belső munka lehetővé tette, hogy könnyedebben viszonyuljak hozzá is, és szabadon engedjem az érzelmeimet. Ahogy a saját érzéseimre figyeltem, úgy a vele való kapcsolatom is egy kicsit könnyebbé vált, mintha egy súlytól szabadultam volna meg.

Természetesen, itt egy egyedibb változat: "Talán még a dühödet is képes vagy átalakítani?"

Valóban figyelemre méltó, hogy a harag csupán a folyamat kezdetén bukkant fel, majd szinte észrevétlenül eltűnt, ahogy elkezdtem foglalkozni az érzelmeimmel. A harag helyét a gyengédség foglalta el, és azóta is ez az érzés dominál az életemben. Számos intim élményeit és emlékét kibeszéltem, de igyekeztem rekonstruálni azt is, hogy ki volt ő valójában, és miért szerették őt azok, akik a közelében éltek. Egyfajta vallomást teszek, miközben emléket is állítok neki. Azt tanultam tőle, hogy a művészetben az igazság a legfontosabb. Számára elengedhetetlen volt, hogy a negédeskedés, a dolgok szépítgetése vagy elhallgatása semmiképpen se legyen megengedett. Hiteles, valódi pillanatokat akart látni a színpadon. Ez az üzenet tanította meg nekem, hogy miért érdemes élni. Azóta is ebben a szellemben alkotok, és nem is tudom, ki lennék, ha nem ez az inspiráció irányítana.

Ez az a brutális igazság?

Igen, és az, hogy az ember saját kezűleg megalkossa ezt, majd megossza másokkal, hogy ők is tanulhassanak belőle, rendkívül értékes folyamat.

Mi lehet az oka annak, hogy életed során ennyire erősen érezted a szükséget, hogy megfelelj a szüleid elvárásainak? Természetesen nem elhanyagolható, hogy milyen terheket cipel az ember a hátán; mégis, sokan, akik komoly traumákat éltek át, végül megtalálják a módját, hogy békében éljenek a múltjukkal.

Valószínűleg az alkat játszik közre, hiszen léteznek olyan emberek, akik képtelenek elszakadni a múltjuktól, nem tudnak kilépni a megszokott kereteikből. Az utóbbi években több szerző is foglalkozott az apaság témájával, és könyveket írtak arról, hogyan élik meg az emberek a szülői szerep elvesztését. Amikor egy új generáció eléri azt a kort, amikor búcsút kell intenie a szüleinek, gyakran visszatekint arra, hogy mit is jelentettek ők valójában az életében. Nem hiszem, hogy az autentikus tapasztalat kizárólag a mély sebekhez kötődik; sok esetben egyszerűen csak szerencse kérdése. Ugyanakkor sokan szenvednek különböző lelki terhektől, és előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor szükségessé válik számukra a szembenézés. Ezen belső igény felismerése elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Aki végigjárja ezt az utat, az biztosan gazdagabb lesz a tapasztalatokkal, és az élete is minőségében javulni fog. Én magam is így éreztem, miután befejeztem a könyvem megírását.

A korábbi írásaidban és interjúid során többször is szóba került a családi titkok felfedésének dilemmája. Soha nem érezted úgy, hogy kételkedned kellene abban, hogy megoszthatod-e a rokonaiddal kapcsolatos személyes élményeidet?

De, abszolút. Három évig gondolkodtam ezen a könyvön, ebből két év azzal ment el, hogy azt bizonygattam magamban bénultan, ezt nem tehetem meg. Azt tudtam, hogy ha megcsinálom, akkor az ilyen lesz, teljesen nyílt és őszinte. Egyébként hazugság lenne az egész. Azt éreztem, hogy van egy határ, amin nem lehet túlmenni, hogy lojalitással tartozom a családomnak. De a végén arra jutottam, hogy nekem szükségem van a könyvírásra ahhoz, hogy túléljem ezt az egészet, és hátha ez a szöveg másnak is segíteni tud majd. Másrészt ez nem az apám története, hanem az enyém. És a saját történetemet elmesélhetem anélkül, hogy azt mondanám, ez az egyetlen hiteles történet.

Persze, örömmel átfogalmazom! A kéziratot a családom néhány tagja is látta már, és meglepően kedvező visszajelzéseket kaptam tőlük, ami sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Ezért végül is kicsit megnyugodtam. Ugyanakkor, amikor az interjúra készültem, ismét felmerült bennem a kérdés: "Jaj, vajon szabad ezt így megtenni?"

Ez a könyv kétségtelenül nem egy sima sétagalopp az olvasók számára, de reményeim szerint minden korosztályt arra inspirál, hogy bátrabban fejezze ki magát. A kommunikáció hiánya óriási súlyt jelenthet, és gyakran mindent megöl körülöttünk. Néha csupán egy apró, bátor lépés szükséges az egyik fél részéről, hogy elinduljon a változás. Ha csupán egyetlen olvasóban is elindít egy belső elemző folyamatot ez a szöveg, ami bár fájdalmas lehet, de ennek eredményeként képes lesz egy kis lépést tenni a másik felé, akkor már megérte ezt a kihívást.