Tegyük újra nagyszerűvé a Monroe-elvet!
A Monroe-doktrína 1823-ban, míg a Roosevelt-kiegészítés (Corollary) 1904-ben került megfogalmazásra, mindkettő amerikai elnökök, James Monroe és Theodore Roosevelt nevéhez fűződik. Donald Trump, a 21. századra való felkészülés jegyében, újraértelmezte e hagyományos elveket, különös figyelmet szentelve a Kínával való versengésre. Miután Trump nagyotmondó kijelentései elhangoztak, sokan megkönnyebbülten sóhajtanak fel, amikor az Egyesült Államok hadseregének helyett inkább diplomatákat küldenek Kanadába és Grönlandra, hogy a természeti erőforrásokhoz való hozzáférésről tárgyaljanak. Hasonlóképpen, Panamába és Brazíliába is diplomaták utaznak, hogy a kínai befolyás csökkentéséről folytassanak megbeszéléseket.
Még hivatalba se lépett, Donald Trump máris felkavarta a nemzetközi politika állóvizét: Amit "szabad" Putyinnak az orosz "közeli külföldön", azt neki is legyen szabad a "nyugati és déli féltekén", pontosabban az amerikai kettős kontinensen. Amennyiben Trump az USA imperialista érdekét továbbra is a "nemzetbiztonságra" való hivatkozásba csomagolja, úgy Moszkvában, Pekingben, Ankarában, Addisz-Adebában, Tel Avivban és még számos fővárosban húzzák elő a fiókból azokat a terveket, amelyek a történelem során így-úgy kialakult államalakulatok "születési hibáit" hivatottak kijavítani.
Trumpra is érvényes: A Franklin Delano Roosevelt (FDR) által a II. világháború után létrehozott ENSZ-alapú világrendben -- a világ legerősebb államának is -- csak a szabályok betartásával lehet a status qou-t megváltoztatni. Ha ez nem így történne, azzal egy olyan dominóhatás indulna el, aminek megállítása és rendezése -- komoly konfliktusok után -- egy teljesen új világrendet szülne. Trump persze nem véletlenül jelentette be a tőle megszokott bombasztikus módon területi igényét Kanadára, Grönlandra és a Panama-csatornára, mindhárom stratégiai jelentőséggel bír, nézzük is meg ezeket egyenként!
A követelések mögött a spontán globalizáció -- Trump első elnöksége alatt -- befejeződő szakaszából a blokkosodásba való átmenetet kell észlelnünk, amely jelentős gazdasági tömbök kialakulásához vezet. Az Európai Unió 450 milliós fogyasztóközössége hasonló súlyt képvisel, mint Kína és India 1,4-1,5 milliárdos népessége, vagy az Egyesült Államok, Mexikó és Kanada 500 milliós térsége, az USMCA. Ha Trump Kanada integrálására törekedne az Egyesült Államokhoz, akkor egy 400 milliós egységes piac jönne létre, amely lehetőséget adna az amerikai nagyvállalatok számára, hogy a szabadkereskedelmi megállapodás keretein túl is növeljék a fejlődésüket. Kanada 2,140 milliárd dolláros GDP-je az orosz és olasz gazdaságokhoz hasonlítható, amely körülbelül a tizede az Egyesült Államok 27,360 milliárdos GDP-jének. Érdekességképpen említem meg Kína 17,790 milliárd dolláros GDP-jét, figyelembe véve, hogy az amerikai gazdaság jelentős részét a pénzügyi közvetítő szektor és az informatika képviseli, míg Kínában a gyártás dominál.
Kanada és Grönland is gazdag természeti kincsekben, amit a jelenlegi kormányok nem akarnak kizsákmányolni, főként nem a fosszilis energiahordozókat, amikre Trump a "Drill Baby! Drill!" politika jegyében még jobban támaszkodna. Grönland a ritkaföldfémek gazdag lelőhelye, ami azáltal értékelődik fel, hogy az uniós és amerikai büntetővámokra válaszul Kína korlátozza egyes ritkaföldfémek (Gallium és Germánium), valamint az ezek feldolgozásához szükséges technológia kivitelét, így "milyen praktikus" lenne, ha az USA "saját" kitermeléssel rendelkezne a 21. század technológiáihoz elengedhetetlen anyagokból.
A klímaváltozás miatt a mérsékelt éghajlat északabbra költözik, így 50-100 év múlva már Oroszország és Kanada lesz a két legnagyobb gabonatermelő, ezt látva milyen "praktikus", ha a sivatagosodó USA helyett az "északi területek" adják a kenyérnekvalót. A klímaváltozás felszabadítja az Arktisz eddig járhatatlan hajózási útvonalait, amelyeket Oroszország ellenőriz, és amit Kína a "Jeges Selyemút" projekt keretében használna India és a Szuezi-csatorna kikerülésére, Hamburg, Rotterdam és az USA keleti partjának megközelítésére. Mivel Oroszország az USA előtt jár az Arktiszon a katonai és kutatási infrastruktúra kiépítésében, Kanada és Grönland jó ugródeszka lenne az amerikaiaknak.
A Panama-csatorna körüli feszültségek egyre inkább a növekvő kínai befolyás miatt aggasztják a washingtoni vezetést, akik úgy vélik, hogy "A kínaiak már a csatorna mindkét végén ott vannak!". A kínai COSCO által megvalósított kereskedelmi kikötő, amely a perui Chancay városában épült, 2024 novemberében Xi Jin-ping elnök részvételével nyitotta meg kapuit. Emellett Brazília, mint a BRICS alapító tagja, szorosan együttműködik Kínával, ami tovább növeli a feszültséget. A helyzetet súlyosbítja, hogy orosz hadihajók 2024 nyarán Kubában és Venezuelában horgonyoztak, ami szintén aggodalmat keltett az Egyesült Államokban.
A 47. elnök "szokatlan" nyilatkozatai új irányvonalat indítottak el, amely akaratlanul is felgyorsítja az Atlanti-óceán két partjának szorosabb összefonódását. Trump 2017-ben megakadályozta az Obama-adminisztráció által kidolgozott TTIP (Transatlantic Trade and Investment Partnership) szabadkereskedelmi egyezményt, helyette pedig a Biden-kormány és az EU 2021-ben elindította a TTC (Trade and Technology Council) tárgyalásait. Kanada és Grönland "einstandolása" révén Trump célja az Egyesült Államok geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzetének megerősítése, mellyel nem csupán az EU-val, hanem Kínával szemben is a nyugati világ domináns erejévé válhat. Ez a lépés azt a félelmet tükrözi, hogy a jelenlegi nemzetgazdasági méret már középtávon sem elegendő. Trump most a nemzetközi közvéleményt tesztelte, és már eddig is elérte, hogy ötletei körüli diskurzusok elinduljanak.
