Íme egy egyedi változat: **Hét emlékezetes tűzeset a történelem lapjain** 1. **A nagy londoni tűz** (1666): London szívét több mint négy napig tartó lángok pusztították el, amelynek következtében a város jelentős része a földdel vált egyenlővé. A tűz ok

Apokaliptikus erejű földrengés és a nyomában járó cunami formálhatta az Atacama-sivatagot

Miközben Róma füstölgő romokba hullott, Nero palotája tetőéről elégedett pillantásokat vetett a városra, és egy Trója pusztulásáról szóló éneket zengedezett – ez a kép él a köztudatban a császárral kapcsolatban, aki mintha nem is vette volna észre a körülötte zajló katasztrófát.

Bár Suetonius és Cassius Dio elfogult beszámolói alapján kialakult nézet valószínűleg téves, hiszen a császár a katasztrófa idején 60 km-re található antiumi villájában tartózkodott, a mai napig rejtély övezi, mi okozta a várost Kr. u. 64. július 18-án és az azt követő hat napon át pusztító tűzvészt.

A tragédia a Circus Maximus területén vette kezdetét. A környéket impozáns, fából épült házak és keskeny utcák népesítették be, ám a tomboló szél hatására a város szinte azonnal lángra kapott. A tűz oly mértékben terjedt, hogy a 14 kerületből három teljesen a pusztulás áldozatául esett.

Az áldozatok között sokan a füstfelhők sűrűségében lelték halálukat, ahogy az utcákon terjengő füstölgés elborította őket.

Nero a katasztrófa sújtotta időszakban igyekezett gondoskodni a lakosság élelmiszer- és vízellátásáról, csökkentette a gabona árát, és a legnagyobb szükséget szenvedőket még a szigorúan őrzött gyümölcsöskertjébe is beengedte, hogy segítsen rajtuk.

A város lakói között egyre inkább terjedt az a hír, miszerint a császár maga idézte elő a pusztító tűzvészt. A pletykák szerint a nagyúr egy új, impozáns palotakomplexumot kívánt felépíteni a város szívében, amelyhez sürgősen szabad területekre volt szüksége.

Mivel a keresztények Rómát bűnös városnak tartották, amely elkerülhetetlenül a pusztulás felé halad, Nero a gyanús szekta követőiben látta meg a bűnbakokat.

Kíméletlen számonkérés vette kezdetét. Tacitus krónikái szerint a keresztényeket vadállatok bőrébe burkolták, hogy aztán kutyák támadjanak rájuk, és szétszaggassák őket.

"Ugyan, egy nő is el tudná hugyozni!" - mondta Sir Thomas Bloodworth, London teljesen alkalmatlan főpolgármestere, amikor 1666. szeptember 2-án, vasárnap megtekintette a City központjában fellángoló tüzet.

A szakértők ekkorra már azt ajánlották, hogy a tűzgátak hatékony kialakítása érdekében az épületeket le kellene bontani, de a politikai döntéshozó ezt a javaslatot elvetette.

A tűz első lángjai a király szolgálatában álló Thomas Farriner Pudding Lane-i pékségében lobbantak fel. Egyesek szerint a parazsat nem oltotta el rendesen, mások pedig úgy vélték, hogy túl közel hagyta a kemencéhez az olajat. (A legtöbben ugyanakkor a pápistákat, illetve a hollandokat gyanúsították meg szándékos gyújtogatással.)

Bár a Farriner család sikeresen kiszabadult az emeleti ablakon át az utcára, egyik szolgálólányuk sajnos nem osztozott a szerencséjükben, és a házban rekedt, ahol lángok között veszett el. Így ő lett a korabeli Európa egyik legtragikusabb katasztrófájának első áldozata, hozzájárulva a történet fájdalmas emlékéhez.

Az erős keleti szél miatt a tűz percek alatt átterjedt a környező, kátránnyal szigetelt, szorosan és mindenféle szervezettség nélkül épült, faszerkezetű házakra.

A néhány óra leforgása alatt tűzvihar söpört végig London belvárosán, négy napon keresztül pusztítva. A félmilliós metropolisz szívében, ahol 80 ezer ember élt, 70 ezren kényszerültek otthonuk elhagyására. A katasztrófa következtében 13 200 épület, köztük 87 templom, többek között a híres Szent Pál-katedrális is, a lángok martalékává vált.

Szeptember 5-ére az erős szél elállt, a Tower helyőrsége pedig lőpor segítségével hatékony tűzgátat hozott létre, amely lassan megállította a külső nyomornegyedeket, valamint II. Károly westminsteri udvarát is veszélyeztető tűz további terjedését.

"Testvér uram, a lenyűgöző és varázslatos Moszkva már nem a régi. Hogyan lehettél képes elpusztítani a világ legcsodálatosabb városát, amely évszázadok során alakult és fejlődött?" - írta Napóleon I. Sándornak, amikor bevonult az orosz fővárosba.

A cár, ahogy később kifejtette, úgy érezte, hogy az "égő Moszkva ragyogása" mélyen megérintette a lelkét, és esze ágában sem volt, hogy a megszállókkal bármiféle egyeztetést folytasson.

A véres borogyinói csata után Kutuzov serege visszavonulásra kényszerült, míg az orosz katonai tanács végül arra a nehéz döntésre jutott, hogy Moszkvát harc nélkül engedi át.

1812. szeptember 14-én a már ötödére csökkent Grande Armée birtokba vette Moszkvát. Mivel a napóleoni csapatok megérkeztek, több forrás szerint a főváros több helyszínén is lángok csaptak fel. A mai napig rejtély övezi, hogy a pusztító tűzvészt ki idézte elő, így a felelősség kérdése továbbra is vitatott.

Valószínűleg senkiére sem.

Mielőtt az orosz erők és több ezer civil elhagyták volna a 270 ezer lakosú fővárost, Fjodor Rosztopcsin parancsnok utasította, hogy a stratégiai jelentőségű épületeket robbantsák fel. Néhány kutató szerint az orosz szabotázsakciók állhatnak a tűzvész hátterében, mivel a francia csapatoknak nem állt érdekükben, hogy a hosszú idő után biztonságot nyújtó otthonokat és raktárakat megsemmisítsenek.

Valószínű, hogy a napóleoni hadseregek is jelentős szerepet játszottak a város tragédiájában, hiszen nyomuk itt is érezhető volt.

Tolsztoj a "Háború és béké"-ben megfogalmazza, hogy a tűzvész nem szándékos gyújtogatás eredménye: a menekülő polgárok által magára hagyott, őrizetlen tűzhelyek, a moszkvai tűzoltók csökkent erőforrásai, a fegyelmezetlenség, valamint a franciák figyelmetlensége mind hozzájárultak ahhoz a négy napon át tartó pusztító tűzhez, amely során Moszkva területének legalább kétharmada elpusztult, számos műkincsével együtt.

A tűz óriási csapásként sújtott le a franciákra, akik egy hónapnyi hiábavaló várakozás, éhség és fagyoskodás után kimerülten és megtörten indultak vissza hazájukba.

"Amikor a britek megérkeztek, a hangulat feszültséggel teli volt. Sok bort fogyasztottak, miközben egy grandiózus vacsorát tartottak, amelyet én készítettem az elnök és a kormány tiszteletére" - mesélte évekkel később Paul Jennings, a fiatal, mindössze 15 éves fiú, aki Madison elnök személyes rabszolgájaként élt, visszaemlékezve a Fehér Házban 1814. augusztus 24-én lezajlott eseményekre.

Európa hosszú évek óta Napóleon árnyékában élt, a britek figyelmét a győzelmek sorozatát arató francia császár ragadta magával. 1812-ben az amerikaiak úgy érezték, hogy elérkezett az ő pillanatuk, és megkísérelték megdönteni a brit gyarmati uralmat Kanadában.

Az inváziós terv hamar kútba esett, és a következő két évben inkább már a védekezésre és a kalóztámadásokra kellett összpontosítaniuk.

London gazdasági blokádot vezetett be az Egyesült Államok ellen, így 1814 végére gyakorlatilag csődbe ment Washington.

A britek azonban nem tudtak észak felől előrenyomulni, inkább a tengerről indítottak rablótámadásokat. 1814 augusztusában egy négyezer fős brit hadsereg lépett partra a Patuxent folyó közelében, majd Washington felé vette az irányt - valószínűleg válaszul a felső-kanadai Port Dover amerikai feldúlására. Miután a bladensburgi csatában legyőzték az amerikai milíciát, elfoglalták az ország fővárosát.

A Capitolium, amely a korabeli utazók szerint egyedüliként tűnt ki Washington épületei közül, lángokba borult. Ezt követően a lázadók több kormányzati intézményre is rátámadtak, míg végül a Fehér Házig, akkor még elnöki kúriaként emlegetett épületig jutottak. Az elnök a harcok hevében elhagyta a várost, míg a First Lady, hűségesen otthonuk védelmében, fáradságos munkával próbálta megmenteni a legfontosabb értékeiket a pusztulástól.

Miután a britek befejezték ebédjüket, a Fehér Ház lángra kapott. A megszállás mindössze 26 órán át tartott, mivel egy váratlanul érkező hurrikán és az utána következő tornádó űzte el a behatolókat, s egyúttal eloltotta a lángokat is.

Mrs. O'Leary 1871. október 8-án, a hűvös őszi estében, éppen a tehenének fejésével volt elfoglalva, amikor a szófogadatlan állat váratlanul felrúgta a petróleumlámpát, lángra lobbantva a környéket.

A száraz széna szinte azonnal lángra kapott, és pár másodpercen belül már az ír család egész pajtája a tűz martalékává vált. A lángok nem ismertek határokat, Chicago jelentős része is az őrjöngő tűzvész áldozatává vált - így mesél egy elterjedt legenda az illinois-i város legnagyobb tűzesetéről.

Egy másik, máig élő szóbeszéd szerint egy tivornyázó, kártyázó csoport döntött fel egy lámpást szintén az említett pajtában.

A két elbeszélés gyökerei nyilvánvalóan fiktívek, hiszen a korszakot a politikai hatalmuk növekedése miatt erőteljes írellenes érzések jellemezték Amerikában.

Egyes feltételezések szerint a tűz kialakulásának hátterében állhat egy tejtolvaj tevékenysége, vagy akár egy meteoreső is közrejátszhatott, esetleg a levegőben lévő magas metánszint is felelős lehet a jelenségért.

A legvalószínűbb magyarázat arra, hogy miért történt a tragédia, az lehet, hogy a három hónapon át tartó csapadékmentes időszak – amely alatt csupán 25 mm eső hullott a térségben – kedvezett a szárazságnak, amely végül a pusztító tűzvészhez vezetett.

Habár a 17 lóvontatású gőzgép mellett 185 tűzoltó teljesített szolgálatot a városban, egy véletlen hiba miatt rossz helyre irányították őket, így a lángoknak volt ideje elterjedni.

Mivel a 300 ezer lakosú település építményeinek kétharmadát faanyag alkotta, és a tetőszerkezeteken tűzveszélyes kátrányt alkalmaztak, ráadásul a várost kettészelő folyón számos, fűrészáruval megrakott uszály sorakozott, a tűzvész szinte akadálytalanul terjedhetett.

A túlmelegedett levegő a hidegebb légáramlatokkal találkozva tűztornádóvá vált, és három napon át tombolt, megközelítőleg 300 emberrel végzett, és több mint százezer lakost tett hajléktalanná.

1906. április 18-án 5 óra 12 perckor még a legtöbb San Franciscó-i lakos ágyban volt, amikor egy erősebb lökés rázta meg a Szent András-törésvonal közelében fekvő várost.

A város lakói már régóta megbarátkoztak a földrengések jelenlétével, és éppen csak azon gondolkodtak, hogy kényelmesen átforduljanak a másik oldalra, amikor egy hatalmas, a Richter-skála szerint 7,9-es erősségű rengés rázta meg a talajt. Ez a viharos esemény 25 másodperc elteltével következett be, és egészen 42 másodpercig tartott.

Ám a túlélők még ezután sem lélegezhettek fel: villámgyors lángvihar alakult ki.

A pusztító földrengés következtében felborult tűzhelyek és megrongálódott gázvezetékek legalább ötven helyszínen gyújtottak lángra.

Hayes Streeten történt egy figyelemre méltó tűzeset, amelynek forrása egy korán ébredt édesanya reggelizéshez való készülődése volt. Az ő finom sonkás-tojásos ételei mellett azonban a lángok is felcsaptak, így a népnyelvben csak úgy emlegetik ezt a pusztító eseményt: "Ham and Eggs Fire".

Az oltási munkálatok előrehaladását jelentősen gátolta, hogy a földrengés következtében a vízellátó rendszer súlyosan megrongálódott. Egyes vélemények szerint a helyzetet tovább súlyosbította, hogy a tűzoltók a tűzgátak kialakításához dinamitot alkalmaztak, ami újabb tüzek kirobbanásához vezetett. Mások azt állítják, hogy mivel az épületek biztosítása nem terjedt ki a földrengés által okozott károkra, viszont a tűzkárokra igen, sok háztulajdonos inkább a házának megmaradt romjait gyújtotta fel, bízva abban, hogy így kárpótlást kaphat.

A mentési munkálatokba, pontosabban fogalmazva az evakuálásba a katonaság, a Nemzeti Gárda és a tengerészek is bekapcsolódtak.

A négy napon, négy éjjelen át tartó és megállíthatatlan tűzvihar holdbéli tájjá változtatta a várost: közel 30 ezer épületet tett egyenlővé a földdel, legalább 3 ezer áldozatot és - akkori értéken - több mint 400 millió dolláros kárt okozott.

A második világháború végső szakaszában a brit és amerikai szövetségesek egy hatalmas bombázási művelettel törekedtek arra, hogy megtörjék a német hadigépezet lendületét, és ezzel új irányt adjanak a konfliktus kimenetelének.

A választásunk a barokk építészeti csodákban bővelkedő, ugyanakkor hadászatilag és iparilag csekély jelentőséggel bíró, védtelen Drezdára esett. 1945 elejére a városban már körülbelül 950 ezer ember, köztük több százezer sziléziai menekült, zsúfolódott össze, ami rendkívüli emberi koncentrációt eredményezett.

A brit Lancaster bombázók első csoportja 1945. február 13-án, este negyed 11 körül érkezett meg. Később, fél kettőkor, 529 bombázó érkezett, és több mint 1800 tonna robbanó- és foszforos gyújtóbombát zúdított a városra, elsősorban a mentő- és tűzoltóoszlopokra, amelyek éppen a károk enyhítésére siettek.

Másnap délben az amerikai légierő 311 B-17-ese hajtotta végre a harmadik szőnyegbombázást.

A megtorlás szándékával végrehajtott, háborús bűnnek minősülő terrorbombázás során a szász választófejedelmi városra összesen 3417 tonna bombát zúdítottak, ami körülbelül 25 000 áldozatot követelt. A bombák 43 százaléka gyújtóbomba volt, ami tovább fokozta a pusztítást.

"Szörnyű jelenetek tárultak elénk: elhamvadt felnőttek, akik gyermekméretűre zsugorodtak, szétszórt kar- és lábdarabok, halottak, egész családok tűz martalékává váltak, ide-oda futkosó égő emberek, menekültekkel teli kocsik, a harcmezőkön elesett katonák, gyermekeik nevét kiáltó anyák, és mindenütt, mindenütt tűz tombolt, valamint a tűzvihar forró szele, amely megakadályozta, hogy az emberek elmeneküljenek az égő romok közül" - emlékezett vissza Lothar Metzger, a Drezda pokoli éjszakáját átélt túlélő.

A támadás nyomán egy 23 órán át terjedő tűzvihar söpört végig, melynek következtében a levegőben felhalmozódott szén-monoxid miatt sokan tragikus módon megfulladtak. "Elba Firenzéje" pedig a pusztítás sodrában csupán egy romhalmazzá vált, elveszítve minden korábbi fényét és szépségét.