Öcsi bácsi, a magyar kultúra legismertebb alakja, akinek mindenki szívében különleges helye van.

Áll a konyhaablaknál, ahonnan a tribünökre látni, és nézi, ahogy a három év körüli fiúcska elbűvölve hallgatja a focipályáról beszűrődő szurkolói biztatást. Ő már tudja, hogy ebből a gyerekből hamarosan a világ legnagyobb futballistája lesz. Most is csak azért szállt alá, hogy találkozhasson gyerekkori önmagával, hogy újra felkeresse a kispesti stadion mellett álló szülői házat, és ismét átélhesse ezt a semmivel össze nem hasonlítható hangulatot.

Néhány nappal ezelőtt, miután ellátogattam a felcsúti Pancho Arénába, egy különös álom fogott el. A történet olyan intenzíven élt a fejemben, hogy azóta is azon töprengek, vajon tényleg csupán egy álom volt-e. Ismeri mindenki Puskás Öcsit? Ki ne hallott volna róla, a magyar futball legendájáról, a világ egyik legtehetségesebb játékosáról. Szóval, az álmomban a fiatal Öcsi a körúton szalad a villamos után. Hirtelen megbotlik, és egy kőbe üti a fejét. Az emberek azonnal köré gyűlnek, és a tömegben felfedezhető egy orvos is. Bár Öcsi állapota nem tűnik súlyosnak, az orvos úgy dönt, hogy jobb, ha kórházba viszik, hogy alaposan megvizsgálják. Hamarosan kiderül, hogy nem történt komoly baj, de javasolják, hogy töltsön egy éjszakát a kórházban, hogy megfigyelhessék. Este nyolc körül Öcsi, a mozgékony fiú, aki nem bír egy helyben ülni, csendben kilép a kórteremből. A folyosón még senkit sem lát. A csendes részen egy padon egy idősebb férfi ül. A fiúcska óvatosan közelít, és észreveszi, hogy a férfi focis újságot olvas. Kíváncsian leül mellé, próbálva belepillantani az újságba, de az írás elérhetetlennek tűnik számára. Hát persze, hiszen egy spanyol lapról van szó, amit ő nem ismer fel. Ahogy közelebbről szemügyre veszi a férfit, rájön, hogy nem más ül mellette, mint a 79 éves Puskás Ferenc. Az öregedő, de még mindig impozáns alakú focista ránéz, és gyengéden megsimogatja a fiú fejét. Bár nem mutatkoznak be egymásnak, a férfi számára egyértelmű, hogy ez a fiú nem más, mint a fiatal önmaga, akivel most találkozik, olyan, mint egy régi emlék, amely sosem halványul el.

Hamarosan az álmomban a kórház hűvös, steril falai között találom magam, és ott áll előttem Puskás Ferenc. A legendás focista mosolyogva beszél hozzám, de a szavai valahogy kicsúsznak a fejemből, mintha egy másik nyelven szólnának. A kezembe nyújt egy bőröndöt, és a kíváncsiságom határtalan, de mielőtt kinyithatnám, a valóság hirtelen visszahúz, és felébredek. Az álom annyira élethű volt, hogy még most is borzongok, amikor visszagondolok rá.

A bőrönd, ez a titokzatos utazótáska, vajon milyen titkokat rejtett magában? Miközben az internet mélyére ások, hogy megfejtsem az álmom üzenetét, kezd összeállni a kép. Puskás Ferenc hagyatékára utalhatott az álom, arra a húsz ládára és két bőröndre, amelyek hihetetlen mennyiségű emléket őriznek az Aranycsapat legendás kapitányáról. Ezt a kincset 2010-ben hozták Spanyolországból Magyarországra, Anikónak, Öcsi bácsi lányának köszönhetően. Azt, hogy ki a jelenlegi gondozója ennek az értékes örökségnek, már a sajtóhírekből tudom, ezért elhatározom, hogy felkeresem Szöllősi Györgyöt. Ő a Puskás életrajzi könyv írója, a magyar futballhagyomány nagykövete, és a Nemzeti Sport főszerkesztője. Kíváncsian várom, hogy mit mesélhet a legendás játékos emlékéről és az általa hátrahagyott kincsekről.

Amikor azt hiszem, hogy végre megértettem a titkot, újabb álom köszönt rám. Ezúttal a kórház udvarán találom magam, ahol az idős Puskás Ferenc és a fiatal Öcsi labdát passzolgatnak egymásnak. Mindketten ragyogóan boldogok. Puskás Ferenc rám pillant, és egy széles mosollyal gyerekkori önmagára mutat, majd rám. Mintha azt szeretné, hogy én legyek a híd közöttük, hogy elmondjam ennek a fiatal fiúnak, milyen fényes jövő vár rá, ugyanakkor figyelmeztessem arra, hogy milyen megpróbáltatások elé néz, hogyan hagyja el Magyarországot 1956-ban, és miként tér majd vissza. Most már biztos vagyok abban, hogy fel kell keresnem Szöllősi Györgyöt, akinek újságírói munkásságát maga Puskás is elismerte, és akit a kórházi ágyához is beengedett. Szöllősi György nemcsak Puskás özvegyének, Erzsébet asszonynak, hanem lányának is bizalmas barátja volt, a család többi tagjával, az unokákkal és dédunokákkal pedig máig szoros kapcsolatot ápol.

Egyetlen láda kinyitása során több ezer fotóra bukkantunk, ami sokszorosa annak, amit évekig tartó kutatómunkával sikerült eddig összegyűjtenünk - meséli Szöllősi György, amikor leülünk, hogy közösen felidézzük Puskás Ferenc emlékét. Az álmomról nem beszélek neki, mert nem szeretném, ha ez befolyásolná a beszélgetésünket. - A hagyatékban rengeteg értékes kincsre bukkantunk, például edzéstervekre, szakmai feljegyzésekre, és egy különleges füzetre, amelybe Puskás régi magyar nóták szövegét írta le emlékezetből. Találtunk továbbá kézírással, majd írógéppel elkezdett, de soha be nem fejezett önéletrajzokat is. Olyan emléklap is előkerült, amelyet egy Anglia-világválogatott mérkőzés után minden játékos, köztük Eusébio és Bobby Charlton is aláírt.

A gondosan csomagolt fémládák és bőröndök nem csupán a már említett kincseket rejtették, hanem Puskás felesége, Erzsébet asszony porcelán- és ezüstgyűjteményének különleges darabjait is. A futballrajongók azonban elsősorban a figyelemre méltó kupák, érmek, mezek és egyéb relikviák iránt érdeklődtek. Magam is lenyűgözve tapasztaltam, hogy a felcsúti Pancho Arénában közelről láthattam Puskás Ferenc legendás címeres mezét, amelyben először lépett pályára a Real Madrid színeiben. Bár ezt a felbecsülhetetlen értékű kortörténeti relikviát nem lehet kézbe venni, az ember mégis úgy érzi, mintha visszautazott volna az időben, és egy kis részesévé vált volna a futball hőskorának. Szöllősi Györgytől megtudtam, hogy Öcsi bácsi lánya, Anikó, korábban határozottan elzárkózott attól, hogy bárki is megnézhesse az általa őrzött relikviákat, pedig a kutatók nagyon vágytak arra, hogy felfedezhessék azokat. Közben elkészült Szöllősi György által írt, már három kiadást megért Puskás-könyv, valamint a Puskás Hungary című dokumentumfilm is. Érdekesség, hogy Anikó kezdetben azt nyilatkozta, édesapja hagyatéka a Real Madridé lesz, de végül megváltoztatta a döntését. Szöllősi György visszaemlékezése szerint ennek okai több szálon futnak, és bőven van miért felfedezni a történetet.

A Puskás Hungary 2009-es díszbemutatóját követően a Puskás család tagjait elvittem Felcsútra, ahol már akkor is lenyűgöző Puskás Akadémia állt. Orbán Viktor személyesen üdvözölte őket, ami különös megtiszteltetés volt. A látogatás során megmutattuk, hogy milyen nagyszabású terveink vannak Puskás Ferenc emlékének ápolására, és hogy milyen értékeket kívánunk létrehozni a magyar futball megújításáért, amely abban az időben nehézségekkel küzdött. Később érkezett a hír, hogy Anikó úgy döntött, édesapja hagyatékát a Puskás Akadémiára szeretné juttatni, ahol az a legjobb kezekben lenne. Ennek kapcsán Benidormba utaztunk, ahol a relikviák egy raktárban vártak ránk. Életem legszebb pillanatai közé tartozik, amikor Jakab Jánossal és Kollarik Tamással együtt megnyithattuk ezeket a ládákat. Olyan tárgyak bukkantak elő, amelyeket sohasem gondoltunk volna, például azok a kis zászlók, amelyeket Puskás a magyar válogatott csapatkapitányaként cserélt az ellenfelek kapitányaival a mérkőzések kezdetén. Különösen emlékezetes volt a 1954-es Magyarország-Anglia meccs, ahol Billy Wrighttól kapott zászló is előkerült. A legnagyobb titok azonban, hogy mi volt Puskás Ferenc legféltettebb kincse, amelyet Spanyolországban Panchóként ismertek. A válasz egyértelmű: az 1952-es helsinki olimpiai aranyérem, amelyet soha nem zárt be raktárba vagy széfbe, hanem mindenhol, ahol élt, ott őrizte. Ez a különleges emlék nemcsak a sportolói örökségét, hanem a magyar futball iránti elkötelezettségét is szimbolizálja.

Bár nem vagyok különösebben nagy focirajongó, de Puskás Ferenc személye és életútja engem is lenyűgöz és inspirál. A szakértő, Szöllősi György Puskás-ügy iránti elhivatottsága egyébként az általa írt életrajzi könyv minden egyes sorából kiolvasható, ám beszélgetésünk során ez az elkötelezettség még inkább szembetűnő. Szemléletesen mesél, történetei által ott lehetünk a kispesti stadionban, a mellette álló szülői házban, amelynek ablakai a tribünre néztek, ahol valóban futballtörténelem született. Sajnos ez a ház ma már nincs meg, helyén a Budapest Honvéd edzőpályája áll. A korabeli fotók között elidőzve elém tárul a régi kispesti pálya, valamint egy kisded fotója is, akiről hamar megtudom, hogy maga a kis Öcsike, akit már akkoriban is labdával a kezében fotóztak. Ha behunyom a szemem, látom azt a sok tehetséges gyereket, akik saját készítésű rongylabdával játszottak a homokos talajon az alacsony házak között. Itt nőtt fel Bozsik József is, a Puskásék melletti lakásban, szóval ennek a helynek lehetett valami különös varázsereje, ha ennyi tehetséget adott a hazai futballnak, legalábbis én így képzelem.

S ha már Puskás Ferenc gyermekkori otthonát említettem, kitérek arra is, hogy utolsó lakhelye Budapesten a Logodi utcában volt (a Mikó utca sarkán, ugyanott, ahol Márai Sándor lakott egykor), ahonnan a legfontosabb berendezési tárgyak is a hagyatékot gondozó Puskás Intézethez kerültek, mint például Öcsi bácsi fotelja. Ezt a tárgyat a készülő budapesti Puskás Múzeumban tekinthetik majd meg a rajongók. Ez egyébként a Puskás Aréna mellett lévő régi Népstadionból megmaradt toronyépületben lesz. A hagyaték egy részét itt állítják majd ki. A kiállítás tárgyaiból több is folyamatosan úton van, voltak már Manchesterben, de Brazíliában, Lengyelországban, Macedóniában, Erdélyben és Ausztráliában is, és a FIFA-nál meg a Real Madridnál is vannak kölcsönben tárgyak.

Amikor az unokák történetei kerülnek szóba, Szöllősi György megosztja velünk, hogy Anikónak kezdetben meglehetősen fájdalmas emlékei voltak Magyarországról. Nem is csoda, hiszen a család a decemberi hidegben és fagyban menekült, ami súlyos következményekkel járt: a négyéves kislány maradandó egészségkárosodást szenvedett el. Ráadásul a kislány szeme előtt lebegett, hogy édesapja rettegve kerülte el a hazalátogatást, mert attól félt, hogy 1956-os disszidálása miatt börtönbe zárják, vagy még rosszabb, kivégzik, ahogyan az a diktatúrából menekülni próbáló Szűcs Sándor sporttárssal történt 1951-ben. Puskás Lászlót katonaszökevényként kezelték, holott a Honvéd csapatában való szereplése miatt viselte az őrnagyi rangot; abban az időben a sportolók számára is elvárt volt, hogy "civil" foglalkozásuk legyen, hiszen a kommunista rendszerben a profi sport hivatalosan nem létezett. Még szomorúbb belegondolni, hogy Erzsébet asszonyt és gyermekét megfigyelték magyarországi látogatásaik során, sőt, előfordult, hogy a kis Anikónak egy boltban az eladónő lecsapott a kezére, csupán azért, mert kíváncsian meg akarta nézni valamit. A külföldön felnövő gyermeket ez mélyen megrázta, és évtizedek múltán is emlegette az élményt. Így nem meglepő, hogy a család unokái is óvatosan közelítettek Magyarországhoz. A fordulópontot a Puskás-musical jelentette, amikor az egész család számára világossá vált, hogy Puskást mennyire nagyra értékelik a szülőhazájában. Ezt követően az egyik unoka, Réka és lánya magyar állampolgárságot nyertek, és mint kiderült, a másik unoka, Elisa is jelezte, hogy szeretné kérni a magyar állampolgárság megállapítását, hiszen felmenőik magyar gyökerekkel rendelkeztek.

A Puskás-fotók nézegetése közben saját emlékeim is felszínre törnek, mintha csak egy régi filmet néznék. 1981-ben készült az a felvétel, amely a Népstadion tömött lelátóját ábrázolja. Nem meglepő, hogy tele volt a stadion, hiszen huszonöt év után először lépett újra hazai pályára a hazáját elhagyó Puskás Ferenc egy öregfiúk mérkőzés keretein belül. Nyolcéves kisgyermekként emlékszem, hogy édesanyám, aki igazi focirajongó volt, mennyire fel volt villanyozva, amikor meglátta Puskás Öcsit a stadion zöld gyepén. Később mesélte, hogy az a pillanat számára különleges volt, és igazán érezte, mit jelent magyarnak lenni. Az összetartozás érzése nemcsak a foci, hanem Puskás varázsa révén is erősödött benne. Amikor Puskás elhunyt, édesanyám szemeiből könnyek csordultak, pedig ő mindig is egy kemény asszony volt, aki három gyermeket nevelt fel egyedül. Az élet megformálta, és ritkán láttam őt sírni.

Puskás Ferenc hazatérése egy különleges és érzelmekkel teli esemény volt, amelyről Szöllősi György beszámolója is tanúskodik. Öcsi bácsi mindenképpen meg akarta várni, hogy leteljen a huszonöt év, ami a Magyarországot 1956-ban elhagyó katonák esetében a bűncselekmények elévülését jelentette. Ez az időszak jelentette számára a reményt, hogy végre visszatérhet szülőföldjére, ám a félelmei olyannyira eluralkodtak rajta, hogy még a gép indulása előtt egy órával is hezitált a döntésén. Bár a magyar szurkolók 1981-ben szívélyesen üdvözölték őt, Puskás végül csak a rendszerváltozás után telepedett le végleg Magyarországon. Számos futballal kapcsolatos ígéretet kaptott, de a várt tisztségek közül szinte egyet sem valósítottak meg. Mégis, a 1993-as évben, mint a magyar válogatott szövetségi kapitánya, egy utolsó edzői feladatot teljesíthetett, ami egyfajta elégtételt nyújthatott számára, még ha csupán négy tét nélküli mérkőzés erejéig is.

Emlékszem, amikor álmodtam egy fiatal Puskásról, aki lelkesen fut a villamos után. Érdekes, hogy miután a legendás futballista hazatért, eladta az autóját, és újra a villamosra szállt. Szerette, hogy az emberek felismerik, és szívesen csevegett mindenkivel. Gyakran visszatért Kispestre, hogy barátaival ultizhasson. Kering egy történet, miszerint Puskás Ferencnek volt egy megállapodása a cimborákkal: ha külföldön egy kocsmában senki sem ismeri fel, azonnal tovább kell mennie. Itthon azonban sosem merült fel ilyesmi. Puskás Ferenc mindig mosolygós és nagylelkű ember volt, keresztgyerekei pedig számosan élnek világszerte. Nem meglepő, hogy a Puskás név mindenhol ismert, és munkássága iránt világszerte tisztelet övezi. Ezt bizonyítja a FIFA által alapított Puskás-díj, amelyért Szöllősi György rengeteget lobbizott, valamint a Puskás-díjasok klubjának megalakulása, amely a legenda emlékének ápolására és az Alzheimer-kór elleni harcra összpontosít. Sajnos Öcsi bácsi utolsó hat éve megpróbáltatásokkal teli volt, mivel ez a betegség sújtotta őt, és hiába volt erős, 2006. november 17-én hajnalban végleg lehunyta szemeit. Azóta az égi focipálya mellől figyeli a fiatal tehetségeket és szeretteit.