**Az ember, aki sosem áll meg - Beszélgetés David Ellefson Grammy-díjas amerikai basszusgitárossal** David Ellefson, a rockzene ikonikus basszusgitárosa, nem csupán a színpadon ragyog, hanem életének minden területén az állandó fejlődés és kreativitás ha

David Ellefson nemrégiben ünnepelte hatvanadik születésnapját, de energikus jelenléte a színpadon és a turnébuszban egyáltalán nem árulkodik a koráról – mintha csak a húszas éveiben járna. Az amerikai zenész neve sokak számára egybeforrt a thrash metal történetével, hiszen 1983-ban ő volt az, aki Dave Mustaine-nel együtt megalapította a Megadeth-et Los Angelesben. Ez a zenekar a Metallica, Slayer és Anthrax mellett a műfaj legnagyobb alakjaiként ismert Big Four része, amely a metal rajongók körében kultikus státuszra tett szert.

2016-ban a Megadeth és David Ellefson a "Dystopia" című albumukkal elnyerték a Grammy-díjat a legjobb metálalbum kategóriában. Ellefson közel négy évtizeden át volt a zenekar oszlopos tagja, bár időnként kisebb megszakításokkal. Az utolsó búcsúját 2021-ben vette, miután szexuális zaklatás vádjaival kellett szembenéznie. Az eljárás során sikerült jogi úton tisztáznia magát az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban. Míg ez a helyzet zajlott, Ellefson nem tétlenkedett: Jeff Young gitárossal közösen megalapították a King Of Thrash nevű projektet, ahol klasszikus Megadeth-zeneszámokat játszanak. Emellett aktívan részt vett a Dieth névre keresztelt új zenekar létrehozásában is. Mindkét formáció november 8-án Kolozsváron lépett fel, és ez alkalmat adta arra, hogy egy érdekes beszélgetést folytassunk Daviddel, ahol múltbeli és jelenlegi témákat egyaránt érintettünk.

- Első kérdésem arra vonatkozik, hogy hogyan is jött létre a Kings Of Thrash?

Az egész történet egy különleges találkozással indult, amikor Jeff Young és én újra összefutottunk a Nick Menza-dokumentumfilm kapcsán. Nick Menza, a Megadeth klasszikus felállásának dobosa, 2016-ban távozott az élők sorából, de az emlékét mindig is őrizni fogjuk. Az első pillanatokban Jeff és én stúdiózni kezdtünk, ötleteket gyűjtöttünk, és új dalokkal kísérleteztünk. Egy nap Jeff említette, hogy a Whisky a Go-Go-ban, a híres hollywoodi rockklubban tribute est készül, ahol a Big Four zenekarok dalait fogják játszani. Megkérdezte, szeretnék-e beszállni egy-két szám erejéig. Természetesen igent mondtam, és aznap este olyan Megadeth klasszikusokat játszottunk, mint a Mary Jane, az In My Darkest Hour és a Peace Sells... Az énekesi posztra Chaz Leon ugrott be, akit már korábbról ismertem, hiszen ő is tagja volt a Megadeth tribute zenekarnak, a Wake Up Dead-nek, ahol kiemelkedő szintű énekes-gitáros volt. Az a fellépés annyira jól sikerült, hogy a közönség és mi is tele voltunk pozitív energiával. Másnap Jeff és én leültünk, és egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy folytatnunk kell ezt az utat. A döntés könnyen megszületett, de amikor a megvalósításra került sor, rájöttünk, hogy nem is olyan egyszerű a helyzet. Először is, meg kellett találni a megfelelő zenészeket, és Jeffnek is alaposan bele kellett ásnia magát a Megadeth korai anyagaiba, hiszen régóta nem játszott velük. Aztán ott volt a kérdés, hogy melyik korszakra fókuszáljunk. Úgy döntöttünk, hogy a kezdeti időszakra helyezzük a hangsúlyt, de a Megadeth gazdag öröksége miatt a kilencvenes évekből is beemeltünk dalokat, például a Youthanasát. Ami a zenészek toborzását illeti, Chaz neve nem volt kérdéses, őt azonnal megkerestük az énekesi posztra. A dobos kérdése viszont már izgalmasabb volt. A tribute est során a Slayer-tribute zenekar fellépését néztük, ahol Fred Aching ült a dobok mögött, és a játéka azonnal lenyűgözött minket. Megkérdeztük tőle, ráér-e csatlakozni a projekthez, és ő boldogan igent mondott, így a dobos kérdése is megoldódott. Így jött létre a Kings Of Thrash projekt, és elmondhatom, hogy az együttműködésünk az elejétől fogva rendkívül jól működik, legyen szó a stúdióban való munkáról vagy a színpadi fellépésekről. A tagok közötti kémia egyértelmű, és ez a legfontosabb számunkra.

Ha már a zenekarokról és új projektekről van szó, ma este két különböző együttesben is felléptél. Mesélj nekünk a Dieth nevű projektedről! Mik voltak azok a motivációk, amelyek arra ösztönöztek, hogy létrehozd ezt a zenekart, és hogyan született meg az első albumotok?

- Nos, a Dieth története teljesen más irányt vett. Az egész a Covid időszakában kezdődött, amikor mindannyian otthon ragadtunk, próbálva dalokat írni és online kapcsolatot tartani zenésztársainkkal. Ekkor ismerkedtem meg Guilherme Miranda-val (ex-Entombed A.D.) és a lengyel Decapitated két korábbi tagjával. Nem volt kétséges, hogy mindannyian tapasztalt metal-zenészek voltak, akiket bár személyesen nem ismertem, a korábbi munkáik alapján már volt egy elképzelésem arról, mire képesek. Guilherme elküldött nekem egy dalt - In the Hall of the Hanging Serpents -, ami végül a lemezünkre került, és a koncerteken is a záró szám lett. Ezzel a felvétellel léptem be a stúdióba, hogy elkezdjek kísérletezni vele. Nálam a folyamat úgy zajlik, hogy ha valaki küld nekem egy témát, és az felkelti az érdeklődésemet, akkor szívesen elmerülök benne, míg meg nem találom a megfelelő basszustémát. Ez az eset azonban kicsit kihívásos volt, mivel nem vagyok igazán jártas a death metal világában. Persze, metálzenész vagyok, de inkább thrash metalos, ami eltérő technikákat követel meg, és korábban nem igazán foglalkoztam a death metal műfajával. Rájöttem, hogy míg a klasszikus black metal sötét zene, a death metal sokkal inkább közel áll a thrash metalhoz; számos komplex riff és átvezetés jellemzi, és a dallamosság sem marad el, csak az énekstílus más. Végül elkészítettem egy basszustémát, visszaküldtem neki, és szinte azonnal reagált, mondván, hogy pontosan ilyesmire gondolt, amikor megosztotta velem a felvételt. Amikor a korlátozások enyhültek, átrepültem Németországba, és szóltam neki, hogy itt vagyok, mit szólna egy videófelvételhez a dalhoz. Végül a zenekar Lengyelországban, Gdanskban találkozott – senkit sem ismertem még személyesen korábban, de itt alakult hivatalosan a Dieth, és itt készítettük el az első klipünket is.

Ez a találkozás igazán különleges időszakra esett. Mindhárman éppen egy karrierünk új fejezetének lezárásán dolgoztunk, és el kellett döntenünk, merre is tovább a zenei pályán. Így a Dieth számunkra valami új kezdetet is jelentett. A név egy jópofa viccből ered, ami tőlem származik. Eleinte nem vettem komolyan, de ahogy egyre többen dicsérték, úgy éreztem, érdemes lehet belevágni. Először kis plakátokon népszerűsítettük, majd egy forró júliusi délután feltettem az egyik felvételt a Facebook-oldalamra, ami aztán varázsütésre több százezer reakciót kapott. Hamarosan a kiadók is elkezdtek érdeklődni, hogy mi is folyik itt. Végül a Napalm Records számára elkészítettünk egy dalt, amit a közönség rendkívül jól fogadott, így indult el a Dieth története. Ami a jelenlegi turnét illeti, én ragaszkodtam ahhoz, hogy a Kings Of Thrash mellett a Dieth is színpadra lépjen, ezért ma este két zenekarban is játszottam.

- Nem fárasztó számodra ez?

Fizikailag talán picit az, de úgy gondolom, hogy a két műfaj közötti különbségek miatt nagyon jól összeegyeztethető a két dolog. Tavaly nagyon sokat voltunk úton, rengeteg fesztiválon léptünk fel, de játszottunk olyan zenekarok előtt is, mint a Sepultura, a Testament, ami nagyon jó lehetőség volt arra, hogy a Dieth zenekart széles körben is népszerűsítsük. Egy új projektről lévén szó, nagyon sokan nem ismerték a zenénket, viszont ilyenkor jó fokmérő az, ha nyitóbandaként sikerül közelebb vonzani a közönséget a színpadhoz. Úgy érzem, hogy ez sikerült, és nem utolsósorban egy világkörüli körút keretében, hisz tavaly megfordultunk Dél-Amerikában, Ausztráliában, ez pedig folytatódik idén az európai állomásokkal. A Kings Of Thrash esetében könnyebb dolgunk van, hisz a Megadeth-dalokat, amiket játsszunk, mindenki ismeri, de ez egyben jó lehetőség a Dieth népszerűsítésére is.

- Megadeth... Ezen a ponton muszáj megkérjelek, hogy mesélj picit azokról az időkről, amikor Dave Mustaine-nel közösen megalapítottátok azt a bandát, amely később az egyik legismertebb metálzenekarrá vált. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan éltétek meg azokat az időket a nyolcvanas évek első felében?

- Amikor megismertem Dave-et, én jószerével még nagyon tapasztalatlan voltam. Nagyon rövid idővel előtte érkeztem Los Angeles-be, és ahogyan akkoriban sokan mások, metálzenét akartam játszani. Dave akkor már túl volt a Metallica-időszakon, de ami ennél is jobban megragadott, az a sajátos attitűdje volt, az a fajta konokság és mindent elsöprő karizma, amivel meg akarta mutatni, hogy van élet a Metallicán túl. Ha valakivel össze kellene hasonlítanom, akkor David Lee Roth-ot (a Van Halen legendás frontembere - szerk.) említeném, aki szerintem az egyik legnagyobb kaliberű énekes a rockzene történetében. Szerencsés vagyok, hogy Dave Mustaine-t megismerhettem akkor, mert szinte azonnal a szárnyai alá vett, olyan volt bizonyos értelemben, mint egy nagyobb testvér. Az, hogy végül vele együtt alapíthattam zenekart, hatalmas fegyvertény volt, nem mellékesen azért, mert ilyen formában nem teljesen alulról kellett kezdeni. Erről úgy szoktam beszélni, hogy valamilyen szinten a Metallica-családfa tagja lettem, hisz Dave közvetlenül kapcsolódott Hetfieldékhez, őáltala pedig én is része lettem ennek a világnak. Emlékszem arra a pillanatra, amikor először találkoztam James Hetfielddel és Lars Ulrich-kal, együtt néztünk meg egy W.A.S.P.-koncertet. Különben is, fantasztikus dolgok történtek akkoriban Los Angelesben, rengeteg rockfesztivál és klubkoncert volt, olyan előadókkal, mint a Van Halen, a Judas Priest, de kezdő bandákként is olyanok léptek fel, mint a Mötley Crüe, a Ratt, vagy a Quiet Riot, szóval egy nagyon eleven és intenzív szcéna kellős közepébe csöppentem, ahol már következő hullámként ott volt a thrash metál is. Ami viszont nagyon érdekes még ezzel kapcsolatosan, hogy a thrash mint műfaj sosem vált nagyon népszerűvé Los Angeles-ben, amit az is bizonyít, hogy Lars Ulrich fogta magát és elköltöztette a Metallicát San Franciscoba. Ennek két oka volt, az egyik, hogy Cliff Burton bekerülhessen a zenekarba, ugyanis ő nem volt hajlandó L.A.-be költözni Friscoból. A másik ok, hogy Lars rájött arra, hogy a Metallica akkor lesz sikeres azzal az újszerű nyers hangzással, ha átteszik székhelyüket San Franciscoba, ugyanis ott már működtek olyan thrashmetal-zenekarok, mint az Exodus, és az egész akkori metálszíntér más irányba fejlődött, mint Los Angeles-ben. Ez zenetörténeti szempontból is egy fontos momentum, mert ekkor jött létre az, amit ma úgy ismerünk, hogy Bay Area Thrash, és amit olyan bandák tettek világszinten ismertté, mint a Metallica, az Exodus, a Testament vagy a Death Angel. Lars Ulrich más szinten is nagyon tudatosan állt ehhez az egészhez. Neki nagyon jó kapcsolatrendszere volt a zeneiparban, olyan híres producereket ismert, mint Brian Slagel, és nem utolsósorban arra is igyekezett hangsúlyt fektetni, hogy a Metallicával minél gyorsabban eljusson Európába, mert látta, hogy ott a közönség fogékonyabb az új dolgokra. Dave Mustaine ilyen téren nagyon sokat tanult Larstól, a Megadeth kezdeti időszakában sokat beszélt arról, hogy Lars ezt így meg úgy csinálná, tehát nekünk sem lesz rossz, ha azokat a lépéseket tesszük meg a banda népszerűsítése érdekében. Nem véletlen, hogy a Megadeth, bár nem költöztünk el Los Angelesből, a kezdeti sikereket a Bay Area térségben érte el. Dave Mustaine már a kezdeteknél katalizátorként működött, aki hatalmas energiákat fektetett abba, hogy sikerre vigye az új zenekarunkat, ezáltal pedig sikerült mindannyiunkat inspirálnia annak érdekében, hogy jobb zenészekké váljunk. Ezért minden zenész, aki valaha megfordult a Megadeth-ben - Marty Friedmann, Al Pitrelli stb. - köszönettel tartozunk Dave-nek, hisz az ő attitűdje valóban nagy hatással volt a fejlődésünkre.

- De ugyanakkor rengeteg nézeteltérésetek is akadt az idők során, most sem vagy a Megadeth-ben, és ez nem az első eset, hogy elváltak útjaitok...

Természetesen, ez nem meglepő, hiszen számos vitával kellett megküzdenünk. Dave igencsak makacs természetű, de hasonló konfliktusok más bandákban is előfordultak – gondolj csak a Metallicára és James, valamint Lars kapcsolatára. Ennek ellenére úgy vélem, hogy Dave Mustaine kulcsszerepet játszott abban, hogy én ma itt tartok, és ez a legfontosabb tanulság ebből az egész történetből. Közel négy évtizedet töltöttünk együtt a Megadeth-ben, és ez a hosszú időszak önmagáért beszél.

A "Peace Sells...But Who's Buying?" a Megadeth egyik leghíresebb dala, amelyet fiatalon alkottak meg. Szomorú, hogy a dal üzenete a mai napig érvényes, hiszen a háborúk és konfliktusok világában élünk, ahol a béke egyre inkább elérhetetlennek tűnik, és nem mellesleg egyre drágábbá válik. Ki gondolta volna, hogy közel négy évtized elteltével is ugyanazok a kérdések és problémák foglalkoztatják az emberiséget? A dal nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő reflektorába is állítja a társadalmi és politikai feszültségeket, amelyekkel mindannyian szembesülünk.

Emlékszem arra a különleges napra, amikor a "Peace Sells..." dal életre kelt. Az autóban ültünk, miközben Dave felvetette, hogy mi lenne, ha ezzel a címmel írnánk egy dalt. Az út a próbaterem felé vezetett, ahol gyorsan összeállt a szám. Dave számára mindig is kiemelten fontosak voltak a politikai témák, ahogy nekem is, de a hangsúly az amerikai belpolitikai helyzetre került. A dal legmeghatározóbb sora számomra az, amely azt kérdezi: "Mire gondolsz, amikor azt mondod, hogy nem lehetek az Egyesült Államok elnöke?" Valóban, miért ne? Ha visszatekintek a történelemre, láthatjuk, hogy néha meglehetősen furcsa személyiségek töltik be ezt a pozíciót. Dave már akkor is éleslátással figyelte ezeket a problémákat, és arról akartunk beszélni, hogy a rendszer fokozatosan elzárja bizonyos társadalmi csoportok elől azokat a lehetőségeket, amelyek az amerikai életforma szerves részét képezik. Ma már ez a helyzet még aggasztóbbá vált, és a globális kontextusban nézve azt kell mondanom, hogy rendkívül szomorú, ami zajlik. Viszont van egy pozitív oldala is a dolognak: az emberek még mindig örömmel hallgatják ezt a dalt, ami azt jelzi, hogy túlélt az idő próbáját, még akkor is, ha a benne feldolgozott témák nem a legderűsebbek. Ahogyan a szeretetről és szerelemről szóló dalok, úgy a háború és béke is az emberi lélek mélyebb rétegeit tükrözi. Az már más kérdés, hogy hajlamosak vagyunk nem tanulni a belőlük fakadó tanulságokból.