Aki a fekete-fehér világban is képes volt felfedni a valóság színeit és mélységeit - emlékére Benkő Imrének.

Húszéves korától fényképezett, és az élete végéig nem hagyta abba. Kevés ennél benkősebb dolgot lehetne elképzelni. Számára a fotózás nem valamiféle tevékenység, szenvedély, kifejezési forma volt csupán, hanem a létformája lett és maradt több mint hatvan éven át. Olyan természetes és elengedhetetlen volt számára, mint a lélegzetvétel. Mintha csak neki találták volna ki a kamerát.

Benkő Imre, a magyar fotográfia kiemelkedő alakja, 82 éves korában távozott az élők sorából. Életműve, amely páratlan gazdagságával és mélységével sokáig inspirálja a művészettörténészeket és fotóművészet iránt érdeklődőket, most alaposan megérdemli az elemzést. A temetésén Kincses Károly fotómuzeológus méltatta őt a következő szavakkal: „Méltó élet, méltó halál.” Benkő Imre 1943-ban Kispesten látta meg a napvilágot, és október 15-én, a szürke fények hónapjában, pesterzsébeti otthonában hunyt el. Halála előtt néhány nappal vidékre utazott, ahol a természet szépségeit örökítette meg. Az utazás után gondosan leadta a negatívokat a laborba, és hazatérve precízen dokumentálta az archívumába az útról és a fényképeiről szerzett tapasztalatait. Ahogy azt már évtizedek óta tette, azon a napon is élete társával együtt tért nyugovóra. Ám reggel Benkő Imre már nem ébredt fel, és csendesen, a másik világba távozott.

Csöndes, szelíd, kutató tekintetű emberként ismerte meg, aki a közelébe került. És az is volt, de makacs, önfejű és a sorba soha be nem illő is.