A Mozgókép 2024 kiemelkedő olvasmányélménye: a film folyamatosan életre kel, még akkor is, ha nácik irányítanak és táborokból szerzik be a statisztákat - Könyves Magazin.

Daniel Kehlmann, az osztrák-német irodalom kiemelkedő alakja, rendkívüli tehetséggel bír a történetmesélés terén. Hazánkban közel két évtizede van jelen írásaival, és Tyll című regénye 2018-ban nemcsak az év könyvévé, hanem később az évtized legjobb művei közé is bekerült. Legújabb regényével azonban még a korábbi sikereit is felülmúlta. A Mozgókép nálunk az év könyvének számít, és most eláruljuk, miért érdemli meg ezt a rangos címet.

Bevallom, az utóbbi időszakban egyre inkább magával ragadott a holokauszt és az emlékezet kérdése. Számos olyan könyv került a kezembe, amelyek e sötét időszakot boncolgatják, így nem meglepő, hogy a Mozgókép című mű is felkeltette az érdeklődésemet – főleg azért, mert egy rendező a Német Birodalom idején készült film elkészítésével foglalkozik. Milyen lehetett ekkor a forgatás légköre? Milyen témákhoz nyúlhatott a művész, és milyen határok közt mozgott? Ki adott zöld utat a projekthez, és milyen kompromisszumokat kellett kötnie? Milyen képet próbált kialakítani magáról egy olyan hatalom, amely embereket égetett el? Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de egy dologban biztos voltam: ez a könyv minden bizonnyal számos izgalmas felfedezést tartogat számomra.

A "Mozgókép" című regény egy lebilincselő és izgalmas narratívával tárja fel a politika és a művészet bonyolult viszonyát, amely a mai világban is érvényes. A történet során megjelenik, hogy a művészi önkifejezés és a politikai kompromisszumok sokszor nem tudnak egymás mellett létezni. A regény középpontjában egy 20. századi filmrendező áll, aki a náci Németország szigorú keretei között kénytelen alkotni, de a mű nem csupán a filmkészítésről szól. E történet mélyebb rétegeket is felfed, rávilágítva a művészet és a hatalom összefonódásának drámai következményeire.

Ez a regény a függetlenség és a cinkosság, valamint az egyén és a hatalom közötti folyamatos küzdelem bonyolult képet festi elénk.

Természetesen! Kérlek, oszd meg velem a regény részletét, és segítek egyedivé tenni a szöveget.

Daniel Kehlmann A világ fölmérése című regénye óta hazánkban óriási népszerűségnek örvend, és az elmúlt két évtizedben szinte minden egyes művét olvashattuk, köszönhetően Fodor Zsuzsa kitartó és lelkes fordítói tevékenységének. Idén a Mozgókép magazin top50-es listáján az első helyet megszerezte, és ha kíváncsiak vagytok, melyik műveket előzött meg, itt találjátok a teljes rangsort. Ráadásul egy podcast epizód keretében alaposan kiveséztük a regényt, amit itt tudtok meghallgatni:

Pabst története egy izgalmas és drámai utazás, amely a mozgókép világának fényes és sötét oldalait egyaránt bemutatja. Az osztrák filmrendező életét az 1930-as évektől kezdve követjük, amikor is ambiciózus tervekkel vág neki az amerikai álomnak. Hollywood csillogása vonzó, de Pabst hamarosan szembesül a valósággal: a tengerentúlon nem ismerik el úgy, mint Európában, és a kreatív szabadság, amelyet annyira keres, egyre inkább elérhetetlennek tűnik. Míg a világ politikai helyzete egyre feszültebbé válik, a fasizmus árnyai már sötétlik a horizonton, és a zsidótörvények sorra születnek, Pabst kétségbeesetten keresi a módját, hogy megvédje édesanyját. Hazatér Németországba, remélve, hogy ott biztonságban tudhatja őt, ám a sors furcsa fintora folytán a határok zárva találják. A náci rezsim hatalomra jutásával Pabst élete és karrierje is fenyegetett helyzetbe kerül, miközben a koncentrációs táborok rémálma már valósággá válik. Ez a film nem csupán Pabst személyes küzdelmeit meséli el, hanem egy egész korszak drámai eseményeit is tükrözi, ahol a művészet és a politika határvonalai egyre elmosódnak. A nézők egy felejthetetlen utazásra indulnak a múlt sötét bugyraiba, miközben felfedezik a mozi varázsát és tragédiáját, amely örökre megformálta a filmművészet történelmét.

Pabstnak nem marad más választása, mint hogy belépjen a Goebbels által irányított médiavilágba. Itt kell megalkotnia következő filmjét.

Kehlmann határozottan kifejezi véleményét a dilemmáról: szerinte egy ilyen rendszer keretein belül lehetetlen megőrizni a tisztaságot. Kíméletlenül, de realista módon ábrázolja azt is, hogy a nácik ajánlatának visszautasítása a megsemmisülés kockázatával jár, legyen szó koncentrációs táborokról vagy bebörtönzésről. A regény központi kérdése, hogy a szerző képes-e hitelesen, lélektani mélységgel és didaktikus túlzások nélkül bemutatni a kompromisszumkötés és az önfelmentés bonyolult folyamatát – írtuk a hét könyve kritikájában.

Ez a regény a megalkuvás és az ellenállás ellentmondásos világát járja körül. Pabst korán rádöbben, hogy az Egyesült Államokban nem találja meg a helyét, míg Európában már elismert művész, akinek munkásságát tisztelik. A háború elől menekül, és nem hajlandó szembenézni a Német Birodalom rémségeivel; inkább elvonul, mintha a világ fájdalmától akarna megmenekülni. Aztán, egy váratlan pillanatban, a nácik felkínálják neki, hogy támogatják a filmes karrierjét, lehetőséget adva számára, hogy rendezőként dolgozhasson. Pabst életében egyre inkább megjelennek a szürke zónák, ahol a morális határok elmosódnak, és a döntések súlya egyre nehezedik.

A magánéletében és a karrierjében is egy üvegplafon korlátozza, hiszen csak azt és úgy cselekedhet, amit a birodalom megenged számára.

A felesége elhidegül tőle, a fia hitlerjugend lesz, külföldi barátait nem éri el, anyja pedig egy idősotthonban éli mindennapjait a háború őrülete alatt. Pabstnak nem marad más választása, mint dolgozni, a legjobb tudása szerint.

Tehát hogy elkészítse azt a filmet, amely képes megőrizni őt és karrierjét a birodalom és a korszak nehézségei ellenére, egy olyan könyvet olvashatunk, amely több tíz oldalon keresztül tárja elénk Pabst utolsó németországi filmje, a Molander forgatásának eseményeit. Pabst mindent latba vet a tökéletesség érdekében, de ekkor már ő is a rendszer áldozatává vált: statisztaként zsidókat alkalmaz, tisztviselőkkel tartja a kapcsolatot fenyegető légkörben, és éjjel-nappal, szünet nélkül dolgozik. A külvilág már rég elveszett számára, minden gondolata a kamerák beállításaira, mozdulatokra és felvételekre összpontosul, abban a reményben, hogy művészete révén tisztára moshatja magát.

Az utolsó pillanatban viszont megjelennek az oroszok, elkezdik felszabadítani a várost, Pabstnak menekülnie kell a filmmel együtt. De egy szerencsétlen folytán elhagyja a filmtekercseket.

A művészet, amiért minden eszközt képes volt feláldozni, és igazolta volna, hogy még az elnyomás alatt is csak esztétikai értékekben gondolkozott, nincs többé.

Kehlmann szeptemberben Budapestre érkezett, ahol interjúnk során felfedte, hogy a német expresszionista film kezdetének kutatása vezette el őt a filmrendező történetéhez. Eredetileg regényt tervezett írni erről a témáról, de végül egy sokkal izgalmasabb narratívát fedezett fel. Ez a kultúrpolitikai aspektus a történelemben olyan dimenziót képvisel, amely ma is érvényes és fontos, különösen Kehlmann szerint, hiszen a kultúra és a politika viszonya Magyarországon is különösen figyelemre méltó.

Szerinte a kis kompromisszumok végül összeadódnak, az ember pedig nem veszi észre, mibe rántotta magát.

Ennek ellenére Kehlmann nyitott szívvel és bizalommal közelít a történethez, különösen Pabst karakteréhez. Nem azt a célt tűzte ki, hogy bemutassa, miszerint a rendező náci kollaboráns lett volna, de a felelősség alól sem kívánja felmenteni. A jó író nem ítélkezik, hanem felfedi a valóságot, és ez a megközelítés tükröződik a szerző munkájában is. A hatalom és a művészet kapcsolatának bonyolultsága messze nem fekete-fehér; nem csupán egyetlen döntésen, és főként a film esetében nem is egyetlen emberen múlik. Noha Kehlmann azt állítja, hogy a cinkosság témájára fókuszál, valójában ennél sokkal szélesebb spektrumot ölel fel: az áldozatiság, beletörődés, túlélés, politika és etika mind-mind jelen van az írásában.

A regény ábrázolásmódjában és nyelvében is követi Pabst, azaz a német expresszionista film képi és hangulati világát, és a művészi szuverenitás problémáját. Kehlmann trükkje ugyanis lehet, elsőre fel sem tűnik. Az európai olvasónak szinte természetes lehet, hogy a szorongás nemcsak a szereplők fejében, hanem a valóságban is megmutatkozik. Nem egy rész van a kötetben, amikor

a tér és idő eltorzul, az emberek átváltoznak, a realitás teljesen elveszti a kereteit.

Erre érdemes felhozni példaként a könyv első fejezetét, amely Pabst egy kései interjúját mutatja be: az ekkor már demens férfi folyamatosan elfelejti, hol tart a beszélgetés, nem tudja, mit kérdeztek, újra és újra visszatér az előző gondolatához. Kehlmann ezt úgy tudta megírni, hogy az olvasónak előbb jut eszébe, hogy valami felett elfutott a szeme, vagy nem érti a szöveget, mint hogy a karaktert vádolja demenciával.

Egy másik helyen pedig Pabst Goebbelsszel találkozik, akiből a beszélgetés során hirtelen kettő lesz, kafkai módon megnyúlik a tér, óráknak tűnnek a percek, és a két Goebbels egymás mondataira válaszol. Fiával pedig megesik, hogy a náci házmesterre egyik nap úgy talál, hogy pók formában bujkál a pince sötétjében. A szöveg dinamikája tűpontosan méri azt, hol kell elengedni és hol visszatartani a horrorisztikusba, groteszkbe hajló részeket: Kehlmann nem mágikus realizmust ír, hanem történelmi fikciót.

Az elhallgatás és kimondás problémája, ami egy ilyen totalitárius államnak a sajátja, beleszivárog a prózanyelvbe is. Kehlmann dinamikus elbeszéléstechnikája nem köt semmit az orrunkra, de ahhoz elég jól adagolja az információkat, hogy az ember mindenre rá tudjon jönni. Akárcsak a valóságban, a kis részletekből, az elejtett mondatokból, az elsőre nem összefüggő elemekből kell megérteni, hogyan lehet egy elnyomó rendszerben életben maradni.

Az olvasó mindig is kétségek között mozog, amikor a leírt események valósága kerül szóba. Noha a szöveg többször is utal arra, hogy a háttérben sötét titkok húzódnak, senki nem mondja ki nyíltan, hogy a statisztákat a koncentrációs táborokból szedték össze. Ebben a világban, ahol a nevek és címkék hiányoznak, a dolgok nem léteznek, amíg meg nem nevezik őket. A statiszták nem csupán árnyak, hanem egyfajta elhallgatott valóság, amennyiben nem definiáljuk őket rabokként. A film pedig nem csupán propaganda, hanem egyedi alkotás, amely mélyebb érzelmeket és gondolatokat közvetít.

A totalitárius rendszer a szavak birodalma, ahol a szómágia uralkodik: ami néven nevezik, az valósággá válik. Kehlmann pedig éppen ezt a mély összefüggést ragadta meg a Mozgókép írásakor.

Ha pedig nem akarsz megállni a Mozgóképnél, és még több Kehlmann-regényre vágysz, akkor itt találsz egy listát, ami segít eligazodni az eddigi életműben.